Mindenki hisz abban az anyjától hallott kedves mesében, hogy él valahol egy jó tündér, aki kitartón figyel bennünket, és egyszer majd eljön. Ágyba bújunk könnyes szemmel, keserűséggel a szívünkben, szipogva, és amikor másnap feléberedünk, ott ül az ágyunk szélén.És akkor egyszerre minden jobbra fordul. Én még ma is hiszek ebben a mesében, és egyre várom a tündér érkezését.Olykor félálomban hívtam is, sóhajtoztam utána, de hát megértem, sok lehet a munkája, az egész világ őt várja. Majd csak sorra kerülök. Emlékszem: amikor durcáskodtam, a mama az ölébe vont: Ugyan már kisfiam, mit szól ehhez a jó tündér?. Elszégyelltem magam. És amikor egyedül maradtam megkérdeztem: Itt vagy..?    sose válaszolt nekem, de azért éreztem, hogy ott van, vigyázz rám , és ha veszélybe kerülnék, küzdene értem És győzne!

Ez azonban valami miatt mindig elmaradt... a vizsgákon sosem volt jelen..

Mindezek ellenére, valahogy mégiscsak együtt éltem a tündérrel, a láthatatlannal, aki biztosan létezik, mert lennie kell valahol a nagy-nagy sötétben egy icipici fénynek, amelyet jóságnak neveznek. Reménynek.

Csak mostanában vagyok teli panasszal, hogy megöregedtem. És sorra elvástak kívánságaim, dugába dőltek terveim, mintha az élet szélére sodrodtam volna.Ilyenkor az ember segítség után kapkod.Mit kellene tennie? Talán új tündért keresnie? De merre jár már nagymama volt tündére, a mama tündére, és azok, akikhez valaha fordulhattam? Hogy az angyalok küldjenek valakit, aki megfogja a kezem és vezet a sötétben is. Aztán tegnap megérkezett a várvavárt segítség.Kókadtan dőltem az ágyamra, de aztán felröppentem a magasba, s a felhők fölött suhantam,s megsem álltam hazáig. Végigmentem au utcán, köszöngettem az embereknek,ismerősöknek, ölelgettem a rég meghalt rokonokat. Rozi ángyom fánkot sütött, baracklekvárt csorgatott rá, é mosolyogva kínálta: egye csak..A mama szemet szórt a baromfinak. Ey pillanatra otthon jártam. Igaz, hogy csak álmomban. De így is nagyon szép volt,köszönöm jó tündér....   .Megtartalak.