Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, még az Óperencás tengeren s túl, volt
egyszer két tündér. Összeegyeztek azok, hogy elmennek s meglássák, ki van
rászorulva a jóságra, vagy kit büntessenek meg gonoszsággal.

Hát ahogy mennek, beértek egy faluba. Estére értek oda, s bekérezkedtek egy házba.
Jómódú ember s asszony lakott ott. Nem vót gyermekük. Mikor bekérezkedtek,
köszönnek:

-       Jó estét!

Az asszony rájuk támadott.

-       Miféle keringők, csavargók, mit keresnek itt? Elmenjenek…!

-       Jóasszony, ne kiabáljon, éjjel szállást kérnénk – mondja az egyik tündér.

-       Kifelé innen! – kiabált.

Hát elsompolyogtak, kimentek. Megszégyellték magikat a tündérek. Két

vándornak voltak öltözve, s bementek a másik szomszédba. Ott annyi gyermek volt,
hogy azt se tudom, hány gyermek volt, mint a rosta lika, s még eggyel több.
Békopogtak.

-       Jó estét! Jó estét!

-       Adjon isten!

-       Szállást kérnénk két vándor részére – mondják a tündérek.

De nem ismerte meg senki sem, hogy azok tündérek, mert rongyos gúnyába

voltak, s úgy vándoroltak.

-       Adunk szívesen szállást, …hogyne adnánk! – mondta a szegény ember.
Üljenek csak le! Vacsoráztak-e?

Olyan szívesen fogadta a szegény ember, hogy azt se tudta, hogy mit mondjon,
hogy mit adjon nekük. Ami volt azt, s ennik adott.

Lefeküdtek, s mikor reggel felkelnek, azt mondja egyik tündér a másiknak:

-       Hallod-e, ezek olyan jók voltak hozzánk, meg kellene valamivel
jutalmazzuk. – Mivel tudnánk megjutalmazni? Na, én már gondoltam,
…tudod mit? Reggel aminek nekikezd, egész nap azt csinálja.

Hát, a szegény asszony, – mikor elmentek ezek a vendégek, ezek a szegény
vándorok -, volt egy darabocska vászna, s gondolta, hogy ő kifehéríti.
Kivitte, belemártotta a vízbe, s húzta a pázsiton végig, s húzta. Vitte a kertbe,
tette a kerítésre, de akárhova tette, örökké csak szaporodott, s csak több lett
belőle, s csak több lett belőle. Már a végén nem volt, ahova terítse. Átfutott a
szomszédba.

-       Szomszédasszony, meg kellene engedje, hogy ide terítsek egy kicsi
vásznat.

-       Hát hogy-hogy kendnek annyi vászna van? – mondja a szomszédasszony.

-       Hát én nem tudom, valami vándorok voltak ott, hogy mik lehettek,
kik lehettek? – de úgy megszaporították ezt a vásznat, hogy az se
tudom, hova terítsem.

Gondolkozott az asszony. Ezek biztos azok lehettek, akik az este ott voltak.

Kiabál az urának:

-       Menj hamar utánuk! Ha utoléred, hívjad vissza ebbe a szent helybe őket!

Hát az ember nem akart menni. Ő szégyelli, – az este elküldték, s most menjen
utánuk… De az asszony csak kiabált:

-       Takarodj a szemem elől! Csak te miattad kellett az este elküldjem!
…így, úgy.

A szegény ember, összeszedte magát, s utánuk ment. Utol is érte a falu végén őket.

-       Jó napot! Jöjjenek csak vissza hamar nálunk! Ne haragudjanak, de az
este egy kicsit nem éreztük jól magunkat.

S kezdett szép szóval hizelegni s beszélgetni nekük. Addig-addig, hogy
visszacsalja őket. Pedig tudták azok jól, hogy hogy áll a dolog. Azért voltak ők
tündérek.

Visszamentek a nagy könyörgésre. Az asszony jó reggelit adott, s egész nap
ott tartotta. Finomabbnál finomabb ételeket tett eléjük, s meg is hálatta.

Reggel a vándorok elbucsúztak, s azt mondja egyik a másiknak:

-       Na, ezt most mivel jutalmazod meg?

-       Hát ezt is azzal, amivel a másikat. Reggel amit csinál, egész nap
azt tegye!

Hát abbiza elprüsszentette magát az asszony, s egész nap csak
prüsszögött. Egyebet nem csinált, csak hápc-lápc, prüsz, prüsz, prüsz, s ez
így ment estig. S este aztán az ura azt mondja:

-       Úgy kell neked! Látod-e, téged nem jutalmaztak meg egyebbel, csak
a prüsszögéssel, mert rossz voltál. Aztán lehet, hogy még ma is
prüszköl, hogyha meg nem halt.

/bukoviniai székely mese/