AZ ELTÉVEDT BÁRÁNYKA

Volt egyszer egy szegény embernek két szép kis leánya és egy fehér
selyemszőrű báránykája. Egyebet sem tett a két kis leány, csak egész nap
játszadozott a báránykával. Sárga selyemszalagot kötöttek a nyakára,
csilingelő csengőt aggattak rá. Aztán kivitték a mezőre legeltetni. Nagyon
boldog volt a szegény ember, a két kis leánya és a fehér, selyemszőrű
bárányka is. De egy nap nagy baj történt. Óriási vihar volt. Tépett, zúzott
maga körül mindent. Haragos mennydörgés rázta meg az eget. Hasító villám
cikkázott át minduntalan. Keservesen sírt a két kisleány, mert már azt sem
tudták mit tegyenek. A bárányka pedig, uccu neki, úgy elszaladt, hogy nyomát
sem látták többé. Erre még nagyobb volt a sírás-rívás. Addig sírtak, amíg
rájuk esteledett. Ekkor maguk előtt látták atyjukat, a szegény embert. El is
mondták mindjárt, hogy mi történt.
- Úgy, hát te menj jobbra, te meg balra, és kerítsétek vissza a
báránykát! - mondta nekik édesatyjuk. Bizonyára a fogja visszahozni, aki
okosabb köztetek.
Mentek a leánykák, Napsugárka jobbra, Holdsugárka balra. Mentek és keresték
a fehér selyemszőrű báránykát, sárga selyemszalagjával, csilingelő
csengőjével. Holdsugárka könnyes szemmel járt és sírva szólítgatta:
- Báránykám, báránykám, merre lehetsz, óh jaj, de sötét minden körülöttem!
Napsugárka pedig dalolva hívogatta:
- Báránykám, báránykám, csilingelő, selyemszőrű kis báránykám! Siess
vissza, mert ragyog a nap és nevet a mező!
Mentek és Holdsugárka úgy érezte, hogy vele sír minden: erdő, mező, fák,
bokrok, csillagos ég, de még a hajnalpír is, mely reggeli derengéskor
elöntötte az eget. Napsugárka pedig úgy látta, hogy vele nevet minden. Az
éjszaka sötétje, a puha selyemszálú gyep, a nyíló virágok, de még a sápadt
holdfény is az égen. Így hívogatták, így kerestek a báránykát. Holdsugárka
egyszerre csak nagyon megijedt, mert egy csúf öreg banya állt előtte.
- Ki vagy? - kérdezte szepegve a kisleány.
- Az álom vagyok - felelte a csúf öreg banya.
- És mit akarsz tőlem? - kérdezte Holdsugárka
- Szaporítani a könnyeidet, megkétszerezni a bánatodat. - felelte ő.
- Azt hiszed, úgy majd hamarább megtalálom az elveszett báránykámat? -
kérdezte erre a kisleány.
A csúf öreg banya titokzatosan nevetett:
- Hiszen majd meglátod.
Holdsugárka szemeiből csakúgy dőltek a sűrű, forró könnyek. De bizony a
báránykát nem találta meg, akárhogy sírt, akárhogy jajgatott utána.
Napsugárka is találkozott a csúf, vén banyával. Csakhogy mikor meglátta,
barátságosan ránevetett.
- Ej, de csúnya vagy öreganyám! De én azért nem félek tőled. Idenézz,
ráfonok egy kis aranyat a hajamból, és mindjárt szebb leszel. Most pedig
mondd meg, hogy ki vagy!
- Az álom vagyok - felelte, akit kérdezett.
De csodák-csodája, már nem volt többé csúf öreg banya, hanem egy szépséges
aranyhajú tündér állt Napsugárka előtt.
- És mit hoztál nekem, kedves Álomtündér? - nevetett rá a kis leány. Mert
biztosan tudom, hogy valami szépet tartogatsz számomra.
- Azt bizony! A jókedved visszhangját hoztam el, hogy hamarább megtaláld
az elveszett báránykát - mondta az Álomtündér.
Napsugárka pedig boldogan, csilingelően nevetett. És dalolt. Csakúgy
csengett az éneke: "Báránykám, selymes szőrű báránykám, gyere vissza, mert
süt a nap és nevet a mező" Hát amint így énekel, uccu neki ki szalad eléje?
Ki más lett volna, mint a sárga selyemszalagos, fehérselyem szőrű, elveszett
kis bárányka. Meghallotta az énekét, a csilingelő kacaját, és megismerte a
kis gazdáját. Éppen akkor jött eléjük a szegény ember. Kézen fogva vezette a
siránkozó kis Holdsugárkát.
- Látod - mondta neki és Napsugárkára mutatott. - Ő volt az okosabb, ő
találta meg a báránykát. Mert a leghangosabb sírásnak sincs olyan mély
visszhangja, mint akár a legkisebb nevetésnek.

/Karsai J./