Szeretne legendává válni? Ehhez gyönyörűnek, szerelmesnek, hűtlennek és árulónak kéne lennie vagy olyan személynek, akiről szívszorító regényt ír egy híres író, és  amelyben az élete erőszakos halál által ér véget. Korponay Júliának sikerült mindezt megvalósítania - ő volt ugyanis a lőcsei fehér asszony, egy olyan történelmi személy, aki élete egy részét a 17. és a 18. század fordulópontján élte át Lőcsén.


Ožďanyban született, Losonc mellett egy grófi családban. Egy császári századoshoz ment feleségül Lőcsére, amely az akkori monarchia fontos városa volt. Abban az időben harcok zajlottak Magyarországon, főleg a vallási ellentétek miatt. Ebben ay időben a császári labancok védték az erődökkel ellátott Lőcsét a felkelő kurucok ellen. Vezérük Rákoczi volt, akinek oldalán szolgált tiszti rangban Andrássy gróf.. Amikor a lőcseiek megadták magukat,    a fiatal kapitány feleségét azzal gyanusították meg, hogy a  felkelők jóképű vezérét és katonáit egy titkos bejáraton a városba engedte. A festő fehér ruhában festette le őt, a képet  eredetileg a  várfalon helyezték el, a híres lőcsei Probstnerov család kertjében.

A szepességi LŐCSE várost a történelmi okiratok először 1249-ben említik Leucha név alatt. A település főleg a kedvező fekvéséből profitált, ugyanis a Via Magna (Nagy út) kereskedőút mellett feküdt. A település ezért gyorsan város méretűre nőtt, és több előjoggal is rendelkezett. A város rövid idő alatt a Szepességbe érkező német telepesek központja lett, és 1271-ben a Szász városszövetség fővárosává kiáltották ki. A városszövetség befolyása azonban fokozatosan csökkent a következő években, ennek következményeképpen a várost szabad királyi várossá kiáltották ki 1323-ban.
A város fejlődésének fő hajtóereje a kereskedelem volt, amely gyorsan nemzetközi szintet ért el. A lőcsei kereskedők nem csak Krakkóval vagy a Hanza városokkal kereskedtek, hanem a távoli Velencével is. A lőcsei iparosok nem csak a helyi piacra termeltek, termékeik megtalálhatóak voltak egész Magyarország és Lengyelország piacain. Később Levoča a reneszánsz és a humanista kultúra egyik magyarországi központjává vált.  

"Lőcse várost, a Szepesség székvárosát most is az a bástyafal veszi körül, amely századokon át a legerősebb ostromoknak volt tanúja: ugyanazok az őrtornyok rajta, amikben a céhek férfijai összegyűltek, ha ellenség támadását kelle visszaverni.   A kősánc vízárkaiból most már buján tenyésző gyümölcsöskertek fáinak koronái emelkednek elő: s a rejtekajtók, amik a bástyák üregeiből a szabadba vezettek, nincsenek már titokban tartva.   Egy ilyen hajdani titkos bejárat ajtaján van egy festett kép, amely kivitelében művészi ecsetre vall. Szebb rámát nem választhatott volna a festő művének. Mély, tömör bástyaboltív a kép kerete, zöld mohával, vadvirággal kicifrázva, felülről virágos folyondár csügg róla alá: a hozzá felvezető lécskőket díszíti a vadsóska és bodzabokor. A déli nap csak a levélszőnyegen át vet zöldes félderengést a festményre. Egy fehér ruhás hölgyet ábrázol a kép, vállán keresztülvetett veres kendővel: a hölgy szemei a távolba néznek, egyik kezével hivogatólag int, a másikkal egy kulcsot tol az ajzó zárába. A kép igen régi. Az alatta fekvő kert a Probsztner-családé, mely rég idő óta birtokosa e helynek. Egyik ősük festette ezt a képet az ajtóra a század elején.  

 

De ez a kép nem áll egyedül. Benn a városban, a Török-féle ház udvarában, a belső épület emeleti folyosója végénél, a nagy puszta falon van egy másik kép, freskófestmény, amely még régebbi keletű. Ott is ugyanaz a nő, fehér pongyolában, amint egy nyitott ablakszárnyon kitekint: jobbjával köntösét keblén összevonja, bal kezével hivogatólag int.   Az első képet a mély boltív megvédte az idő viszontagságaitól, csak az ajtó táblázata nyiladozott szét az eresztékeiből: az utóbbi már össze van repedezve és megkopva: de az arc mind a kettőnél jól kivehető még most is.   Még azután van egy harmadik kép is, melyben ugyanazon arcvonásokra ismerünk. Ez a kép olajfestmény. Ott hever ráma nélkül a hajdan "mészárosok tornyának" nevezett donzson tágas termében, melyből csigalépcsők vezetnek fel a bástyára. Régi zászlók, ócska képek egy szegletben felhalmozva: azok között megtalálja a kutató a "fehér asszony"-t is: de itt már az akkori magyar divatú díszöltözetben, három sor bogláros főkötővel, drága csike-nyakfodorral, arany hímzésű, átlátszó ungujjakban, amiken a fehér kar keresztülvilágít, keblét skófiummal hímzett vállfűző szorítja, derekát gyöngyös öv: kezében szegfüvekkel és tulipánokkal hímzett zsebkendő. Arckifejezése első tekintetre megnyerő: míg ha tovább nézi az ember, valami félelmetest, gynúkeltőt talál benne, hogy aztán, mikor még egyszer visszatér hozzá, ismét megtalálja rajta azt a varázst, mely az ellentmondó kifejezéseket kibékíti.   E képnek eredete egy hagyomány, melyet az egyik ivadék a másiknak szájról szájra adott. Mindenki tudja, hiszi, hogy az valóban így volt: hogy e kép élő mása valóban megtette azt, amiről emléke fennmaradt: találgatják, tapogatóznak, fürkésznek utána, hogyan tehette azt? Egyik megoldási mód a másiknak ellentmond.   Vannak, akik az egész történetet a megörökítő képpel együtt a mesék közé sorozzák: de ezeknek ellentmondanak az írott adatok. A történetbúvár segítségére jön a mesemondónak, s okmányokat fedez fel, amik nagy vonásokban vázolják azt a női jellemet, amelynek létezését tagadni nem lehet, megérteni nehéz. Bevégzett pöriratok tanúskodnak a történetről, anélkül, hogy azt földerítenék: megérthetetlen talányokat hagyva fenn, amik fölött a bíró sem mer ítélni.   Azt beszélik, hogy ez a nő elárulta a nemzetét.   Az első és egyetlen nőalak az egész magyar történelemben, aki nemzetáruló volt.   De hiszik, mondják, bizonyítják, hogy az volt.   Azért festik a képét az ajtóra, a falakra, abban a helyzetben, aminőben az árulást elkövette: azért nem engedik elmúlni, csendesen meghalni, mint más kiszenvedett, akinek a rádobott hanttal bocsánatot is ad a világ: azért kényszerítik fényes nappal kísértetképpen megjelenni, példának odaállni: csábtekintetével századokon át rossz hírét hirdetni, ahol a gyermekek egymásnak mutogatják:" Nézd, ez volt a fehér asszony, aki a hazát elárulta."   ...A neve:"Korponayné, Ghéczy Juliánna."         És ugyanez a Ghéczy Juliánna később, mint önfeláldozó vértanúja a nemzeti szabadság ügyének tűnik le a láthatáron.   Jön, mint egy üstökös, s leszáll, mint egy csillag." forrás:jazsoli5 Verscsokor a természetről /.../Kinn az ácsok szekercéje csattog,akik a vérpadot építik. Pedig milyen szép derült az ég. És neki már holnap meg kell halni. Meghalni gyalázatos halállal, hóhér pallosától, bámuló néptömeg látványosságául. Mit tegyen? Mit mondjon? Egy emlékezetébe jutó szó borzadoztatá végig a lelkét. Mikor a vén apja elbocsátá őt az útra azokkal a veszélyes levelekkel, így szólt hozzá:   "Ha pedig teneked valaha az az átkozott támadna a lelkedben, hogy ügyünket, amit rád bízék, elárulod: amely pillanatban ez a gondolat megfogamzott, abban a pillanatban oltsa ki az Isten a te fiadnak az életét!"   Ha az ilyen átokmondásnak foganatja volna!   Még nem tudott kiszabadulni az örvényből, mely lelkét magával sodorta.   Vissza-visszatette azt a pecsétes írást az üvegszekrénybe: meg-megelővette, újra elolvasta.  Végig-végigjárta a hangos szobát, nagyokat ijedve magától, ha a tükörbe tekintett.   Este lett az idő, midőn újra bezörögtek az ajtaján, Pálffy János tért vissza, a lelkészt is hozta magával.   A lutheránus tiszteletes fiatal ember volt, csak segédlelkész még: maga az esperes, a győri pap nem jöhetett, holmi akadályok miatt. Ő maga is be volt börtönözve perduellio vádja miatt, amit ráköltögettek az ellenségei, egy hirtelen került ifjú teologus suppletálta addig.   Jámbor, alázatos fiú volt, arca halvány, teste sovány a sok tanulástól: az egyik válla is magasabban áll, mint a másik, a sok írás miatt.   Juliánna összerezzent, mikor a hozzálépő káplán arcába tekintett.   Pelárgus volt ez. Pelárgus, aki ellen hét vármegye tart hajtóvadászatot, s aki azalatt, Luther Márton bő kantusában, azt az asszonyt jő vigasztalni a börtönébe, aki az egész összeesküvés terhét az ő fejére halmozta.   Reszketett minden tagja az asszonynak.   - Az Isten malasztja szállja meg a lelkedet! - szólt kenetteljes hangon az ifjú.   Juliannát nem bírták a lábai, leroskadt térdére. Ítélő bírája vagy őrangyala érkezett-e most meg?   Pelárgusnak egy fekete táblás imakönyv volt a kezében. Ezt az elébb jelenlevő főúr elvette tőle, és ugyan átvizsgálta, nincs-e benne valami eldugott cédula vagy a margóra írt jegyzet? Nem talált benne semmi gyanúra méltót, s visszaadta neki az imádságos könyvét.   Az ifjú aztán felnyitotta azt egy helyen, s odanyújtá a könyvet, így kinyitva, a térdeplő asszonynak.   Amint az beletekinte az imakönyvbe, egyszerre ráhanyatlott az arcával, s elkezdett hangosan zokogni.   A könyv e fejezetnél volt felnyitva:   "Imádkozás egy megholt gyermek mennyei üdvéért." Megholt a gyermek!   Ez volt az utolsó fonál, ami a világhoz kötötte, s most ez is elszakadt.   Pelárgus azért jött élte veszélyeztetésével, hogy ezt hírül adja.   És a szíve közepén talált anyának még csak jajgatni sem szabad: még csak azt sem mondhatja: "Szegény kis pulyácskám! szegény kis árvácskám: de nagyon siettél! énnekem de nagy fájdalmat okoztál!" Nem szabad jajveszékelni, hogy el ne árulja az izenethozót.   Ott lehet már a függőpecsétes pergamen! Ragyoghat már az a gyereknév az aranytól! Ha a szemei nem ragyognak többé!   - Fordulj Isten színéhez, leányom - rebegé Pelárgus. - Az ő irgalma minden földi fájdalmat meggyógyít.   Juliánna letörlé könnyeit, s aztán csendesen, magában, végigolvasá a megholt gyermek mennyei üdvéért könyörgő imát.   Akkor összecsukta a könyvet, s visszaadta a káplánnak. Pelárgus azt mondá, hogy csak tartsa meg azt: keresse benne vigasztalását.   A főúr azért volt ott, hogy a lelkész és az elítélt közötti szóváltást ellenőrizze és följegyezze. Nem sok följegyeznivalója volt.   - Szabad-e izenetet küldenem az én lelkem jó uramnak a káplán úr által?   - Teheti.   - Kérem tiszteletességedet, ha összejön vele, mondja meg az én egyetlen édes jó uramnak, hogy a szívemben nem is lakozott soha senki rajta kívül: s amit vétettem ellene, bizony megbüntetett érte engem az én lelkem.   - El fogom neki mondani.   - Ha pedig az én édes uramatyámmal találkozik kegyelmed... - Itt a szavába vágott a főúr.   - Azzal ugyan a káptalan úr nem fog találkozni, mert az elszökék vala, a sáfrányillatot megérezve, Lengyelországba.   Juliánna megkönnyebbült szívvel sóhajta fel. Tehát az atyja megszabadult.   Az állelkész kézszorítása mondott neki valamit.( Találkozni fogok vele. Tudom, hogy mit mondjak neki.)   - Hát a kisfiának nem izen kegyelmed semmit? - kérdezé a főúr.   - Annak azt izenem... - rebegé az asszony... - hogy nemsokára együtt leszünk, megdicsőülve mind a ketten, s aztán soha el nem veszítjük többé egymást.   Ezután a káplán részesíté a nőt az utolsó úrvacsorájában, amit magával hozott.   Akkor felállt a nő a térdéről, s odafordult a főúrhoz.   - Kegyelmes uram. Én Isten kezébe tettem le a sorsomat. Lelkem kész megtérni mennybéli uramhoz. Semmi szavam nincs többé földön lakó urakhoz.   A főúr  elszörnyedve kiálta fel:   - Te makacs, megátalkodott asszony! Menj hát vesztedbe, ahová indultál!   Juliánna a káplánhoz szólt még.   - Holnap hajnalban kísérni fog még tiszteletességed utolsó utamon.   Ezzel bezárult rá az ajtó. Magára maradt. Semmi tusakodás nem volt már a lelkében. Ha a kedves fiú elköltözött, mi van még ezen a világon szeretni való? Áhította már a halált.  Elővette az imakönyvet: de nem tudott belőle mást imádkozni, csak azt az egyet. A többinek nincs semmi értelme, csak ennek az egynek.   Úgy találta ott a hajnal, ébren, imádkozva.   Már éjfél után elfoglalta a katonaság a tért, négyszögsorfalat képezve, a külső tért ellepte a népség. A hóhér és legényei elfoglalták a vérpadot.   Kitekintett az ablakon. Látta maga előtt a piacot, a vérpadot. Nem rettenté meg semmi többé. Hisz mi az az emelvény? A Jákob lajtorjája, mely az égbe vezet. Mi az a fényes kivont pallos? A mennyország kulcsa! Mik azok a hóhérlegények zöld ruhában? Az Úr angyalai, akik az utat egyengetik. Mi az a fekete kocsi odalent azzal a daróctakaróval? Az Éliás tűzszekere.   Elvesztette már a halál minden félelmetességét. Nem kívánatos a nap feljövetele többé! Ütheti az óra az utolsó negyedet! Készen várták.   Tompa dobpörgés mellett jött elő a hivatalos gyászkíséret közepette alabárdosoktól közrefogva az elítélt. Szép, sűrű, sárga haja magasra fel volt tűzve a fején, kérte, hogy azt ne vágják le, ő maga feltűzi olyan szépen, hogy nem fog akadályul lenni.   Olyan fennkölt tekintettel járult előre, mint egy rózsakirályné, akit megkoszorúzni visznek, fél karjával Pelárgus vállára támaszkodva s az imakönyvet kebeléhez szorítva.   A vérpad lépcsői elé érve még egyszer megállították, hogy a törvényszék jegyzője az ítéletet felolvassa előtte, az egész nép hallatára.   Az ítélet felolvasása után megfogta a kezét a törvényszék ítélőmestere (Győr megye alispánja), s utolsó kísérletet intéze hozzá:   - Szerencsétlen asszony! Térj lelkedbe és valld meg a tiszta igazságot. Kegyelem vár érte!   Juliánna elrántá a kezét.   - Ne vesztegessük az időt. Sietek A fiacskám vár!   S azzal minden másra-támaszkodás nélkül, gyorsan felhágott a vérpad lépcsőin, s nyájasan üdvözölve a bakót, leült a számára odatett alacsony tölgyfaszékbe, az imakönyvét pedig odaadta a kísérő káplánnak.   A hóhér egy ollóval levagdalá hófehér nyakáról azokat a göndör aranyfürtöcskéket, amik művészetének akadályául szolgálnának. Pelárgus azokat mind összeszedegette, s elrakta az imakönyvbe.   Valamennyi dob elkezdett pörögni a téren, "fiacskám! jövök már!" suttogá az asszony: valami villámlott a fényes napsugárban, s már akkor ott volt, ahová vágyott. Jókai: A  LŐCSEI FEHÉR ASSZONY 
/forrás:jazsoli5 Verscsokor a természetről/