Amikor Orfeusz Perszefoné és Hádész előtt állt és ott előadta a kérését, és az Eurüdiké iránt érzett szerelméről énekelt, akkor Hádész látta, hogy ez az ember tud valamit, amit ő nem; szeretni. Arra gondolt Hádész, hogy jó lenne, ha ő ezt érezné Perszefoné iránt, milyen jó lenne, ha sütne rájuk a nap és a fejükre cseresznyevirág szirmok hullanának a langyos szélben, de hát itt az Alvilágban ilyesmi nincsen, ide nem jut el egy szikrája sem a fénynek. Hádész hallgatott.

Perszefoné arra gondolt, hogy milyen más volt minden, amikor ideérkezett. Hádész imádta őt, és kívánta és harcolt érte mindenkivel… de nem szerette; és lám itt ez az ember – Orfeusz -, aki szereti a feleségét, nem imádja, kívánja és harcol érte, hanem csak szereti. Íme a legboldogabb férfi és a legboldogabb asszony! Perszefoné hallgatott. Hosszú ideig várta Hádésztól a szeretetet, de már megértette, hogy itt nincsen fény és nincsen szeretet. Perszefoné arra gondolt, hogy milyen jó lehetett volna…

Megfogta Hádész kezét és így szólt: “Engedd meg, hogy tovább szeressék egymást, én kérlek erre, mert Orfeusz éneke a lelkemig hatolt és megindított. Légy könyörületes Hádész!” Hádész nem felelt, mert visszaemlékezett a napsütésre, majd némán Eurüdikét szólította. Eurüdiké csendesen megállt a trónnál, szemét a földre szegezte.

- Eurüdiké – szólt Hádész – férjed, Orfeusz eljött érted ide le az Alvilágba. Elengedlek, pedig innen távozni nem szokás, egy feltétellel: Orfeusz elől megy, te mögötte és nem fordulhat meg és nem láthat téged, amíg ki nem értetek innen. Elfogadod a feltételt?

- Ó Hádész, köszönöm a kegyet, amit irányomban gyakoroltál. Perszefoné Úrnő, sosem felejtelek el, nem fogjuk elfelejteni, hogy boldogságunkat a Te közbenjárásodnak köszönhetjük.

Orfeusz Perszefoné szemébe nézett és látta, hogy az Úrnő mosolyog és ez a mosoly ezt mondta: “Legyetek boldogok helyettem is, szeressétek egymást örökké. Orfeusz, hitet adtál nekem.” Orfeusz tudta, hogy Eurüdikét Hádész elengedte, és azt is tudta, hogy Eurüdiké követni fogja. Biztos volt, nem volt benne kétség csak hit, eltökéltség és szeretet. Elindult és hallotta Eurüdiké lépéseit a háta mögött. A vigasztalan lelkek sorfala között haladtak el, egy pisszenés sem hallatszott, csak a lépteik nesze. Kerberosz rosszindulatúan bámult és lihegett, de ő nem is tudott máshogy bámulni csak rosszindulatúan, mert így született. Végül elérkeztek a Sztüxhöz, ahol Káron előbb Orfeuszt vitte át, utána Eurüdikét és kicsit csodálkozott, hogy ez milyen új módi. Káron evezője csobbant a vízben, Orfeusz pedig elindult, tett két lépést, azután megállt, hallgatta, hogy Eurüdiké követi-e.

Megnyugodva hallotta a háta mögött a lépteket és úgy ment tovább. Látta, hogy itt már nem olyan köves a talaj és csenevész virágok is nőnek. Mintha a völgy sziklái is alacsonyabbak és kevésbé fenyegetőek lettek volna, de fény nem volt, csak szürke félhomály.

Hirtelen vége lett, kiértek a völgyszoros végén egy virágos mezőre, a távolban erdős dombok látszottak – talán egy olajfaliget -, érződött a vadvirágok fűszeres illata és a rovarok és madarak zaja hallatszott. Orfeusz bódultan sétált ki a rétre és alig vette észre, hogy már nem csikorognak kavicsok a saruja alatt és ekkor rátűzött a melegítő napsugár.

- Orfeusz, szerelmem! – szólalt meg mögötte Eurüdiké és egy finom kéz érintését érezte a karján.

Megállt és megfordult.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár