Eckhart Tolle

ÚJ  FÖLD

Ráébredni életed céljára

Budapest, 2006

(Fordította: Dr. Domján László)

 A Föld 114 millió évvel ezelőtti reggele, kevéssel napkelte után: a bolygón legelőször jelenik meg virág, s kinyílik, hogy befogadja a Nap sugarait. E jelentős, a növények életében evolúciós átalakulást jelző pillanatot megelőzően a bolygót már évmilliók óta borította növényi vegetáció. Az első virág valószínűleg nem élt hosszú ideig, s a virágok sokáig bizonyára ritka és elszigetelt jelenségek maradtak, mert a körülmények még nem kedveztek bolygószerte való megjelenésüknek. Ám a kritikus küszöb egyszer mégis csak elérkezett, s azon a napon az egész bolygón hirtelen szín- és illatrobbanás zajlott le. (Bár akkor nem volt még ott ezt érzékelő tudat.)

Sokkal később ezek a finom és illatozó lények, amelyeket virágoknak nevezünk, egy másik faj tudatfejlődésében kaptak fontos szerepet. Az embereket rendkívüli mértékben vonzották és lenyűgözték a virágok. Az emberi lények tudatfejlődése során valószínűleg a virág volt az első olyan dolog, amit nem hasznossága miatt, más szóval nem az életben maradásukban betöltött szerepe miatt értékeltek. A virágok számtalan művészt, költőt és misztikust ihlettek meg. Jézus azt javasolja, hogy merengjünk el a virágok fölött, és tanuljunk tőlük élni. Buddháról azt mesélik, hogy egy alkalommal „szótlan szentbeszédet” tartott: kezébe vett egy virágot, majd merengve nézte. Némi idő után a jelenlevők egyike, Mahakasyapa szerzetes, elmosolyodott. Azt mondják, egyedül ő értette meg a prédikációt. A legenda szerint ezt a mosolyt (más szóval: felismerést) adta tovább az egymást követő huszonnyolc mester, és sokkal később ez vált a zen gyökerévé.

A virág szépségének meglátása rá tudott ébreszteni embereket – még ha csak rövid időre is – arra a szépségre, ami legbensőbb lényük, valódi természetük esszenciális (lényegi) része. A szépség első fölismerése az emberi tudatfejlődés egyik legjelentősebb eseménye volt. Az öröm és a szeretet érzése esszenciájában kapcsolódik ehhez a felismeréshez. Anélkül, hogy annak teljesen tudatában lennénk, a forma szintjén a virágok annak a kifejeződései lettek számunkra, ami bennünk a legmagasabb rendű, legszentebb és végső soron formamentes. A virágok, amelyek tünékenyebbek, éteribbek és finomabbak, mint azok a növények, amelyekből előemelkedtek, egy másik birodalom hírnökeinek, a fizikai formák világa és a formamentes között húzódó hidaknak a szerepét kapták. Nemcsak az illatuk volt olyan, amit az emberek finomnak és kellemesnek tartottak, hanem emellett a lélek világából is „illatot” hoztak. Ha a „megvilágosodás” szót a hagyományosan elfogadottnál tágabb értelemben kezeljük, akkor tekinthetünk úgy a virágokra, mint a növények megvilágosodására.

Bármely világ – ásványvilág, növényvilág, állatvilág vagy embervilág – bármely életformájáról azt mondhatjuk, hogy „megvilágosodáson” megy keresztül. Ez azonban rendkívül ritka jelenség, mert az már több mint evolúciós előrelépés: fejlődése folyamatosságának megszakadását, a Lét egy teljesen eltérő szintjére való ugrást, és legfőképp az anyagiság csökkenését jelenti.

Mi lehet súlyosabb és áthatolhatatlanabb a kőnél, minden forma legsűrűbbjénél? Néhány kő molekuláris szerkezete mégis változáson megy keresztül, kristállyá alakul, s a fény számára így már átjárhatóvá válik. Egyes széndarabok, elképzelhetetlenül hatalmas hő és nyomás hatására gyémánttá válnak, illetve bizonyos nehéz ásványok egyéb drágakövekké.

A legtöbb csúszómászó hüllő, minden teremtmény legföldhözragadottabbja, évmilliók óta változatlan maradt. Néhányuk azonban tollat és szárnyat növesztett, és madárrá vált, legyőzve így a gravitáció erejét, amely őket oly sokáig fogva tartotta. Nem a csúszó-mászó mozgásuk vagy a járásuk vált jobbá, hanem „transzcendáltak”: teljesen felülemelkedtek a csúszásmászáson és járáson.

Az emberi lélek számára időtlen idők óta különösen jelentős szerepet játszottak a virágok, a kristályok, a drágakövek és a madarak. Persze, ők is – mint minden életforma – a mögöttes, egyetlen élet, egyetlen tudat pillanatnyi ideiglenes, múló megnyilvánulásai. Különleges jelentőségük és a tény, hogy az emberek csodálják őket és vonzódnak hozzájuk, éteri jellegüknek tulajdonítható.

Ha az emberek érzékelésében van bizonyos fokú jelenlét – csöndes és éber figyelem –, akkor képesek érezni a minden teremtményben, minden életformában levő isteni életesszenciát, és felismerni, hogy az ugyanaz, mint saját esszenciájuk, s ezért úgy szeretik őket, mint önmagukat. Anélkül azonban a legtöbb ember csak a külső formát látja, s nincs tudatában a belső lényegnek, ahogy saját lényegének sem, és önmagának csupán testi és lélektani formájával azonosul.

A virág, a kristály, a drágakő vagy a madár esetében azonban még a kevés vagy semennyi jelenléttel rendelkező ember is olykor megérzi, hogy több van bennük, mint az adott forma fizikai léte, jóllehet nem tudja, hogy emiatt vonzódik hozzájuk. Egyszerűen affinitást érez irántuk. Éteri természetük miatt formájuk kisebb mértékben homályosítja el a bennük lakozó lelket, mint az más életformák esetében történik. Kivételt ez alól az újszülött életformák képeznek: csecsemők, kölyökkutyák, kismacskák, bárányok stb. Ők törékenyek, finomak, még nem ágyazódtak szilárdan az anyagiságba. Rajtuk keresztül átragyog a nem evilági ártatlanság, édesség és szépség. Ők a még viszonylag érzéketlen embereket is felvidítják.

Ha éberen elmerengsz egy virág, kristály vagy madár láttán, anélkül, hogy azt gondolatban megneveznéd, számodra az a formamentesbe nyíló ablakká válik. Megnyílik egy belső „rés” – ha mégoly csöppnyi és tünékeny is –, amely a lélek világával teremt összeköttetést. Ezért játszott ősidők óta e három „megvilágosodott” életforma oly fontos szerepet az emberi tudat fejlődésében. Ezért lett például a lótuszvirág közepében ülő drágakő a buddhizmus központi jelképe, és ezért jelzi a fehér madár, a galamb, a kereszténységben a Szentlelket. Ők készítették elő a talajt a planetáris tudat még mélyebb megváltozásához, amire az emberi faj jelöltetett ki. Ez az a spirituális fölébredés, amelyet kezdünk megtapasztalni.