Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, az üveghegyen is túl, magos hegy tetején állt egy terebélyes fa. Ez a fa olyan hatalmas volt, hogy koronája az eget ostromolta. Nem volt párja széles e határban. S olyan ősi volt, hogy születésének története az emlékezet csalfa ködébe veszett. Csak egy-egy vén anyóka, apóka meséiben lelni a nyomára.
Van, aki úgy meséli, hogy még a világ kezdetén a Fiastyúk vándorútra küldte csillag fiait. Közülük egy elvetődött a Földre, el annak a hegynek a tetejére, ahol ma a fa áll. Annyira megtetszett neki ez a gyönyörű vidék, hogy úgy döntött , végleg itt marad. Maggá változott, s belőle nőtt ki aztán ez a csodálatos fa.
Mások szerint a világ teremtése után egyszer egy gyönyörű, hófehér szarvas, amely agancsán hordozta a Napot, a Holdat és a csillagokat, megállt a hegy tetején pihenni. Megrázta magát s agancsa ágbogai közül egy csillag a földre hullott, s ebből született aztán a fa.
Megint mások szerint a Nap már jó ideje járta égi útját, amikor egy téli napforduló idején, azon a napon, amit ma karácsonynak nevezünk egy gyönyörű sólyommadár körözött a hegy fölött. Emelkedett, emelkedett egyre magasabbra és magasabbra, míg csak el nem érte a Napot. Eltűnt mögötte, s amikor újra megjelent, egy fénysugár volt a csőrében. Visszatérve a Földre elültette azt a hegy tetején, s ebből a fénysugárból lett aztán a fa, melyet ma az emberek tölgynek neveznek.
A tölgy még ma is emlékezik égi származására, s azért nyújtózik ágkarjaival az égig, hogy újra együtt lehessen égi atyjával, s fénytestvéreivel.
Az emberek hamar felismerték, hogy varázslatos erő lakozik benne. Az idők folyamán sokan koptatták a hegy tetejére vezető út köveit. Betegek gyógyultak árnyékában, bűnösök tértek meg oltalmában. Az emberek megmosták arcukat a fa tövénél fakadó forrásban, ittak a vizéből, s testben és lélekben megtisztulva borultak térdre a forrás partján, a sziklákon, hogy Istenükhöz imádkozzanak. Az égig érő tölgy ágai közt nem makk termett, mint a közönséges tölgyfákon, hanem szeretet, tudás, béke és bölcsesség. Fény, mely a legsötétebb zivatarban sem szűnt meg világítani. Fény, mely már messziről mutatja az utat a tiszta szívű vándornak.
A szeretetlen emberek szívében azonban mérhetetlen gyűlölet kelt ellene a sok csoda láttán. Először mindegyik szerette volna megkaparintani magának, és uralkodni rajta. Amikor ez nem sikerült, igyekeztek elpusztítani. Hol fegyverrel támadtak rá, hol intrikával, a csalfa szó erejével törtek életére. Azt suttogták, hogy a fa nem is fényből, csillagból született, hanem az ördög lakik alatta, s annak ereje növelte ilyen nagyra. Legjobb lenne kidönteni, feldarabolni, s a tűzre vetni.
Az alattomban terjesztett szónak, gyenge emberek közt a félelemnek pedig nagy hatalma van. Időnként képes elfeledtetni a jót, a szépet. Így történt ez most is. Sokan elfeledték a tölgy égi származásáról szóló meséket. Elfeledték, mennyi szépet és jót adott már a világnak. Vaksi szemük látása már csak odáig terjedt, hogy mennyi deszka, mennyi tüzelő is kerülne ki ebből az égig érő fából. Fűrészt, fejszét fogtak hát, s nekiálltak kivágni a tölgyet. Dolgoztak hét nap, hét éjjel, de a fán nem fogott sem fűrész, sem balta. A tölgy is derekasan védekezett. Ágkarjaival lesöpörte a hegy tetejéről a hozzá közeledőket. Miközben az életéért küzdött, elfeledkezett égi atyjáról, és fénytestvéreiről. Termései: a szeretet, tudás, béke, bölcsesség és a fény a csatározásban pozdorjává törtek a köveken.
Napatyácska megharagudott a nagy felfordulás láttán. Elővette íját, felajzotta, tüzes mennykövet helyezett rá vesszőként, s kilőtte a Föld felé. A nyílvessző süvítve szállt, s eget, földet megrengető dörrenéssel csapódott a hegynek. A tölgy pedig fülrepesztő reccsenéssel darabokra hasadt. Ettől aztán az emberek is némileg észhez tértek s fejvesztve menekültek vissza a völgyekbe. Azt gondolták a fa úgy is hamarosan elpusztul a mérhetetlen veszteségtől, s akkor majd nyugodtan széthordhatják a maradványait. Addig is szöges dróttal körülkerítették, s fegyveres őrökkel őriztették, hogy senki ne mehessen a közelébe.
Telt-múlt az idő, de a fa csak nem adta meg magát. A lehasadozott, földre hanyatlott ágak az őket körülvevő gaz és dudva között is új hajtásokat hoztak, s rejtve új termést érleltek. Erejük idővel tovaterjedt, elérte a lecsupaszított törzset, s az is újra élni és növekedni kezdett. Tompult zsigereiben megindult a keringés, szíve átmelegedett, zavaros lázálmai kitisztultak. A tölgy újra emlékezni kezdett. Gyönyörű sólymokra, hófehér csodaszarvasra, csillagtestvérekre. Nyújtózkodott. Alsó ágaival földön fekvő testvérei kezét kereste. Amikor megtalálta, jó erősen megragadta őket, s újból eggyé forrt velük. Közben felső ágait imádkozva égi atyja és fénytestvérei felé tárta, s azok fényükkel körülölelték, és új erőt, új lelket, új szellemet leheltek bele. Erőt, melynek nincs szüksége többé erőszakra, hogy megvédje magát. Lelket, melynek fontosabb a szeretet még önmagánál is. És szellemet, mely soha nem felejti honnan jött, soha nem felejti égi származását.