Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett–dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.

Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme.

Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti: mi van a világban.

Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott.

– Hová? Hová? – mordult reá. S a lepke mondta.
– Messzire. Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled!

Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.

– Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, mék veled.

De a lepke szót se szólt, rippem–röppöm elrepült.

Mit tehetett medve koma, egymagában elindula. Hát amint ment, mendegélt, dimbes–dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leveles ág.

„No – gondolta –, itt megállok, szedek egy csokor virágot!”

S neki is látott nyomba, nem gyorsan, csak medve módra.

Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a fű közt meredezni!

– Hát ez meg miféle? – szól megrökönyödve. – Tán kóró? Majd elbánok vele! Semmi szükség az ilyen semmirekellőre, az ilyen csúfságra…

S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró mekegni kezd, s fölugrik egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve…

– Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval sétáljak most? Világcsúfja legyek? – támadt rá dühösen, s fújt bőszen a kecske.

A medve csak állt – hej, beborult a kedve.

– Én szerencsétlen, minek is születtem? – sóhajtott nagyot. – Mindig csak baj lesz abból, ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer, neked adom a bundám…

Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte – és máris kicsordult a könnye.

A kecske észrevette.

– Ne sírj, no! – mekegte, és leszegte fejét. Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét.

– Szép szarvacska volt, igaz… Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz–rísz folyton, a másikat én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot!

Megörült nagyon a mackó.

– Köszönöm, hogy nem haragszó…

S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csempe szarv helyébe.

Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján.

S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a napocska fényes, s micsoda csuda: nem szűk az odúja!

Mészöly Miklós