WASS ALBERT: A TEREMTÉS TÖRTÉNETE

Magosan fönt, az ég kékjén is túl, napsugár-sátrából uralkodott ÚR-ISTEN
a világ fölött, két édes testvérével, a napsugárba öltözött BOLDOGASSZONNYAL
és az éjszaka sötétjébe öltözött Ördöngasszonnyal együtt.
Mikor a föld teremtésére került a sor, a sivár pusztaság szépítését két
testvérére bízta az ÚR.
Boldogasszony kioldotta hajának hét aranyos tincsét, s ahol megérintette
velök a földet, hét hatalmas folyó támadt ott nyomban. Ugyanakkor
Ördöngasszony is megérintette hajával a földet, de az érintés nyomán ingoványos
mocsarak keletkeztek. Míg Boldogasszony megteremtette a
szorgalmas és hasznos méhecskét, azalatt Ördöngasszony rászabadította
a földre a mérges és haszontalan darazsat. Boldogasszony beültette a földet
jó gyümölcsöt termő fákkal és bokrokkal, hasznos növényekkel, jóízű
gombákkal, de alig végzett vele, Ördöngasszony nyomban odaültette
közéjük a mérges gombákat, mérges gyomokat és mérges gyümölcsöket
termő fákat és bokrokat.
Mikor ÚR-ISTEN meglátta, hogy mit cselekedett Ördöngasszony, eltiltotta
a teremtés további munkájától. Haragjában Ördöngasszony leereszkedett
a tenger fenekére, hogy onnan hozzon föl szájában agyagot, amiből
megalkothatná saját szobrát a földön. De abban a szempillantásban,
amikor szájában az agyaggal felszínre bukkant, odafönt a nap-sátrában
ÚR-ISTEN parancsot adott, hogy minden, ami a földön van, növekedni
kezdjen. Így aztán Ördöngasszony szájában nagy hirtelen elkezdett növekedni
az agyag is, de olyan gyorsan, hogy majdnem megfulladt tőle szegény
feje. Szép arca eltorzult és majdnem feketévé kékült a kíntól. De
utolsó pillanatban még ki tudta köpni szájából az agyagot, s ahol földre
esett az Ördöngasszony szájából kiköpött agyag, ott azon nyomban csúnya,
sziklás hegyekké változott. Mert mindaddig szép lapos volt ám a
föld felszíne, akár ÚR-ISTEN tenyere. Így keletkeztek rajta a hegyek, ahol
lábát töri a ló, szakadékba zuhan a birka, és vadállatok leselkednek a legelésző
jószágra.
ÚR-ISTEN úgy megharagudott ettől, hogy arany kopjájával mély likat
ütött a föld felszínén, s annak mélységes mélyére száműzte gonosz testvérét,
Ördöngöt.
Miután a föld így szépen elkészült volt, ÚR-ISTEN fölnyúlt az égbolt tetejébe,
s letört egy kis darabot a napból. Ebből formálta az első embert és
az első asszonyt. S mivel még maradt a kezében egy kis törmelék a napdarabkákból,
ebből a törmelékből teremtette meg az ember és az
asszony két hűséges szolgáját: a lovat és a kutyát.
Egy reggel az első asszony szépséges aranyvirágot talált a sátra előtt.
Fölvette, kendőjébe takarta, és vitte nagy örömmel, hogy megmutassa
az urának. Ahogy az ember és az asszony együtt kibontották a kendőt,
az aranyvirág helyett egy szép kis fiúgyermeket találtak benne, aki
rájok mosolygott kedvesen s az asszonynak azt mondta "édesanyám",
az embernek pedig azt, hogy "édesapám".
Az ÚR-ISTEN elrendelte, hogy az első ember-fia neve Világügyelő legyen
s mesterségévé tette, hogy tanítójává váljon az emberiségnek, a kezdet
kezdetétől mind a világ végezetéig. Világügyelő hozzá is fogott nyomban
a munkához, s megtanította az embert, az asszonyt s minden leszármazottukat,
hogy miképpen készítsenek maguknak íjat, halfogó hálót,
megtanította őket a pásztorkodás sokféle titkára, de legfőképpen pedig
arra, hogy miképpen engedelmeskedjenek a Teremtő törvényeinek.
Amikor ÚR-ISTEN látta, hogy Világügyelő irányítása alatt minden rendben
haladt a maga kitűzött útján, visszatért napsugár-sátrába aludni, s
rábízta az embert saját erejére és leleményességére.
Hogy még gazdagabbá tegye az ember számára a földet, Világügyelő
lehozta az égi mezőkről a tündéreket meg a törpéket, azok pedig magukkal
hozták saját kincseiket: éneklő madarakat, pillangókat, illatozó,
színes virágokat, szitakötőket és csigákat és mindenféle egyéb holmit.
Mélyen lent, a föld alatt, ahova ÚR-ISTEN haragja száműzte volt,
Ördöngasszony megszülte gonosz leányát, Kincset. Kincs hamarosan
csábítani kezdte a föld felszínén élő embereket a maga rejtett aranyával,
ezüstjével, drágaköveivel és vakon engedve a csábításnak az emberek
elkezdtek bányákat ásni a föld mélye felé, hogy megleljék a sötét sziklaüregeket,
ahova Kincs rejtette el a maga föld alatti ajándékait. De
ahogy ezeket a sötét üregeket rendre feltárták, az arannyal, ezüsttel és
drágakövekkel együtt Ördöng gonosz lidércei is sorra kiszabadultak a
föld alól, és terjeszteni kezdték az emberek között a betegségeket, viszálykodásokat
és rászabadították az emberre Ördöng bűneit, a gyilkolást,
lopást, hazudozást s végül a legnagyobb Gonoszt is: a háborút. Úgy
megrontották ezek a földi életet, úgy megtöltötték gyűlölettel, hogy Boldogasszony
éjjel-nappal sírt odafent az égben s könnyei megtöltötték sóval
a tengereket.
Hiába igyekezett Világügyelő tanítani az embereket, hogy miképpen
legyenek jók, szerető szívűek, becsületesek és boldogok, csak nagyon
kevesen hallgattak reá. Ezek voltak a Választottak: a magyar pásztornépek,
akik széles, szabad mezőkön legeltették a maguk nyájait. Éjszaka
fölnéztek a csillagos égre, és tudták, hogy ott fönt a magasban valahol
ÚR-ISTEN vigyázza a világot, Igazsággal a jobb kezében és Szeretettel a
balban.
Ragyogó-tiszta éjszakákon látták odafönt a Hét Küszöböt, mely az ÚR
sátrához vezet. Látták a csillogó Küszöb-őrét s az ÚR sátra körül a csillogó
Szérűskertet, ahol Kaszás aratta a csillag-gabonát, míg mögötte
asszonya, Sánta Kata cipelte a kosarat.
Láthatták a Hadak Útját, melyen égbe lovagolnak a hősi halottak, s a
Nagy Göncöl szekerét, melyen olykor-olykor ÚR-ISTEN maga szekerezte
be az égi mezőket. Ilyenkor dörögtek a szekér kerekei odafönt, és amikor
a lovak patkója csillagot ért, villám szikrázott keresztül az ég boltozatán.
Olykor megharagudván Ördöng gonoszságain, Isten-nyilát hajított
alá az ÚR a földre. Máskor meg csillagba ütközött az égi szekér kereke,
s a szekér derekából aláhullott hatalmas dördüléssel egy Mennykő.
Békés, szelíd nyári éjszakákon Boldogasszony alászállott a földre a maga
saját szekerén, a Kis Göncölön, s hozott az emberiség számára gyógyító
növényeket és jó gondolatokat.
Mióta Ördöng leánya, Kincs rászabadította a földre a maga gonosz
szolgáit, Gyűlöletet, Irigységet, Háborúságot és a sokféle betegségeket,
az emberiség nagy tanítómestere, Világügyelő kénytelen volt bujdosásba
menni. Senki sem tudja, hogy hol rejtőzködik. Senki, kivéve a legöregebb
pásztor, a táltos maga. Ő az egyetlen titoktudó, s amikor ő eltávozik
a földi életből, utolsó leheletével megsúgja utódjának a titkot. Így aztán
nemzedékről nemzedékre száll a titok tudása, hogy az emberiség
egyetlen reménye soha el ne vesszen.
Magányos éjszakán, kint a végtelen pusztán egy öreg pásztor megsúgta
nekem is a szent titkot. A búvóhely, ahol Világügyelő, a nagy tanítómester
várakozik türelemmel, amíg az emberiség megleli végre a hozzá
vezető utat, ez a titokzatos búvóhely nem egyéb, mint az emberi szív
maga.

--
" Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt."