Mindenszentek (latinul: Festum omnium sanctorum) a kereszténység egyik legfontosabb tiszteletadó ünnepe, melynek sokéves szokásai részben vagy teljesen feledésbe merültek. Dobjuk hát a sarokba az ijesztő álarcokat, a világító tökfejet és térjünk vissza gyökereinkhez, az örökséghez, mely egyedüliként képes arra, hogy méltón emlékezzünk meg halottainkról.

A „lölkök napja” így nevezték a Szegedi tanyavilágban mindenszentek ünnepét. Magyarország egész területén ezen a napon a jámborsági hagyomány szigorúan betartatott minden egyes keresztény faluban, melynek lényege az volt, hogy gondját viselték a koldusoknak és a szegényebb embereknek, ételt, alamizsnát osztottak nekik, ezzel is segítve a megholt lelkek üdvösségének elérését. Többnyire kenyeret és mézzel bevont kóduskalács várt a temető kapujában ácsorgókra.

Úgy tartották hogy ilyenkor az elhunyt családtagok hazalátogatnak, így a parasztházakban ezen a napon még egy tányér került az asztalra, melybe kenyeret, sót és vizet tettek. Székelyföldön cipót sütöttek, melyet Isten lepénynek vagy a halottak kenyerének hívtak.

Ezzel ellentétben Miklósfán rétes készül, míg a zalai megyei Kacorlakon kalácsot raktak az ablakba, egyes falukban fehér terítős asztalra kenyeret, fokhagymát, sót és kést készítettek. Elterjedt volt a sovány pogácsa, a birsalma, egy tál bab vagy éppen káposzta is, mit nem szabadott elsózni mert bajt hozhatott a ház népére. A Bukovinai magyarság körében elterjedt szokás volt, hogy az ételt egyenesen a temetőbe vitték halottaik sírjára helyezve azt. A népi hiedelem szerint erre azért volt szükség, mert vannak olyan lelkek kik még nem kerülték a mennyországba és egy köztes helyen bolyongnak várva a megváltásra, ezért az emberek gondoskodtak a rászorultakon bízva abban hogy elősegítik halottaik üdvözülését. (A Katolikus Egyház Szent Hagyományának tanítása szerint ez a Purgatórium, ahol a tisztítótűz által szabadulnak meg bűneik alól az elhunytak lelkei - a szerk.)

A megemlékezések legfontosabb helyszínei a temetők és a templomok ezekben a napokban gyertyafényben fürdenek. A közhiedelem szerint a fény arra szolgált hogy az elhunytak könnyében hazataláljanak. Minden faluban gyászmisét tartottak. Őseink szerint Mindenszentek és a Halottak napja közti éjszakán az elhunytak miséznek a templomban, s mikor megkondul a harang akkor indulnak el hozzátartozóik hazába.

A gyertya az örök világosságot és a feltámadást jelképezte, így az emberek otthonaikban is égették a viaszkanóc végét. A sírokat a „bánat virágával”, krizantémmal díszítették, és köré moha és fenyőfaagákat raktak.

Hegyszentmártonban a harangtorony körül szokott gyülekezni a férfinép a halottakért végzett esti könyörgés után. Ide rózsakévéket hordtak össze. Meggyújtották, hatalmas lángokban lobogott, mintha a purgatórium tüze lett volna. Közben minden férfi a családjáért harangozott egy verset. A kisalföldi falukban az asztal „hídján”, vagyis a lábakat keresztben összekötő léceken gyújtják meg a család halottjaiért a gyertyákat, miközben a halottak litániáját végzik.

A nyughelyek díszítése kiterjedt a keresztekre, többnyire virágokkal koszorúkkal tettek szebbe a sírokat. Úgy tartottak hogy ez azért szükséges hogy a halottak lelkei a helyükön maradjanak és ne kisértsék az élőket.

Mindenszentek napján tilos volt a munka, ez is a tisztelet egyfajta kifejezése volt mivel a szokás szerint aki földet szánt, vet, vagy bármilyen más munkát végez az „hóttetöm”-re támad. Nem szabadott mosni, várni takarítani sem.

Kevesen tudják azt is hogy Halottak napján, két órán keresztül szóltak Magyarország templomainak harangjai. Több templomot szenteltek az ünnep tiszteletere vagy éppen településeket neveztek el úgy mint Mindszentgodisa, a Szepes vármegyei Szepesmindszent, vagy a Csongrád megyei Mindszent.

A mindenszentek tiszteletét őrzi szinten a Magyar Katolikus Egyház egyik legnagyobb 20. századi alakja, Mindszenty József hercegprímás neve is.

(Karpatiharsona nyomán Jozi, Szent Korona Rádió)