Wass Albert
ÓLOMÖNTÉS
A vénülő karácsonyfán valaki sorra meggyújtotta a gyertyacsonkokat. Közeledett az éjfél. Fehér fején fekete csipkefőkötővel ott ült Nagymama a kandalló melletti karosszékben, térdén a bolyhos takaró, lába alatt a zsámoly, s a nagy bükkfahasábok halkan pattogtak a tűzben. A dédunokákat rendre ágyba tették, s már csak mi voltunk Nagymama körül, az unokák. Tizenhatan.
- Kezdhetitek az ólomöntést – adta ki Nagymama a parancsot. – Hadd lássuk hát, kinek mit hoz az új esztendő!
Valaki kivitte a szobából a petróleumlámpát, és csak a karácsonyfa világított, meg a tűz. A bútorok mögött megnőttek az árnyékok, babonás, furcsa várakozás feszült a levegőben, s a fejek összehajoltak a vizesvödör fölött.
Sorra mindenki kezébe vette a hosszú nyelű olvasztókanalat, beletett egy darab törött ólmot, s a láng fölé tartotta, míg a kanál lassan megtelt folyékony ezüsttel. Akkor egy gyors mozdulattal beleöntötte a megolvadt ólmot a nagymama lábainál lévő, vízzel telt vödörbe, s a forró érc sisteregve merült alá benne, csipkézett szélű, fantasztikus
alakzattá fagyva. Ebből olvasta ki Nagymama a jövendőt.
Júliának, aki a legfiatalabb volt közöttünk – tizennyolc éves és menyasszony – reszketett a keze, s az ólom szétfröccsent a vízben, darabokra szakadt, s olyan volt, mint egy tépett ruha. Sokáig nézte Júlia, s az arca sápadt volt.
- Ronggyá szakadt menyasszonyi ruha . . . – suttogta végül is, és félelem reszketett a szemeiben.
Csönd volt a szobában, senki se mert szólni. Csak egy tövig égett gyertya sercegett a karácsonyfa tetején, s a falióra mély, tompa kongással számolta a másodperceket. Aztán Nagymama a vödör fölé hajlott, belenézett, s szelíd mosollyal mondta:
- Attól függ, hogyan nézed, lelkem. Nézd csak meg még egyszer! Én egy
virágoskertet látok benne. Azok a nagyok ott a rózsák, azok a kicsit a tulipánok, azok a csipkés szélűek daliák lehetnek, meg szekfűk. . .
Újra belenéztünk valamennyien a vízbe. És Nagymamának igaza volt, most már mi is láttuk. Virágoskertet öntött magának jövendőül Júlia, ott voltak a rózsák, a tulipánok, a szekfűk és a dáliák, úgy éppen, ahogy Nagymama mondta.
Minden attól függ, hogyan nézitek, lelkem – mosolygott Nagymama. – Ez az élet titka. Majd mondok nektek erről egy mesét.
Nagymama öntött utolsónak. Biztos, nyugodt kézzel fogta a kanalat, s az ólom egy darabban maradt a vödör fenekén. Amikor kivettük a vízből, én egy koporsót láttam benne. Ezt látták a többiek is, és egyikünk se szólt. Nagymama átvette a furcsa, formátlan ólomdarabot, forgatta egy ideig sovány, fehér kezében, aztán elmosolyodott megint.
Repülőgép! – mondta vidáman. – Meglássátok, vén fejemre még repülni is
fogok!
Rámeredtünk az ólomdarabra, s valóban, ahogy Nagymama tartotta, tisztán
láthattuk a kis ezüstszínű repülőgépet, ahogy már-már elveszőben volt gomolygó ezüstfelhők között.
Nagymama pedig félretette a jövendőmondó ólomdarabkát, s belekezdett a
mesébe:
- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három királyfi – mesélte Nagymama a tűz melletti karosszékben - , s ez a három királyfi elment az öreg varázslóhoz, hogy megtudják tőle a jövendőt. Az öreg varázsló elővett egy kicsi kerek tükröt, és azt mondta: „Fogjátok ezt a tükröt és tartsátok olyan közel a szemetekhez, amíg csak a szemeteket
látjátok benne, mást semmit. És mondjátok meg sorra, hogy mit láttok!”
Fogta a legidősebbik a tükröcskét, és belenézett.
- Harcoló lovasokat látok – mondta.
Fogta a középső is a tükröcskét, belenézett és mondta:
- Magányos vándort látok bottal a kezében.
Végül a legkisebbik fogta a tükröt, odatartotta a szeméhez, és sokáig nézett bele.
Először azt hittem, hogy romokat látok – mondta -, de aztán jobban
megnéztem, és nem romok voltak, hanem épülő házak.
Az öreg varázsló bólintott.
- Amit láttatok, az lesz a jövendőtök. Mert minden emberfia önmagában hordozza a jövendőjét, s ki amilyennek látja azt, olyanná lesz.
S úgy is lett – mesélte tovább Nagymama. Ellenség tört rá az országra, földúlt és fölégetett mindent. A legidősebb királyfi csatában esett el, a középső királyfi elbujdosott idegen földre, s a legkisebbik otthon maradt. Rabláncokat tettek kezére-lábára, nehéz rabmunkában sanyargatták, de a láncokat lassan-lassan lemarta róla a rozsda, s végül is a királyfi hozzáfogott, és fölépítette újra az országot. S bizony még sokkal szebbet és jobbat épített, mint amilyen a régi volt, s békességben élt benne száz évig és egy napig, amíg csak meg nem hótt...
Ebben a pillanatban megkondult az öreg falióra, s lassan, méltóságteljesen elütötte az éjfélt.
- Adjon Isten mindenkinek boldog új esztendőt! – mondta Nagymama, és mi sorra odamentünk hozzá, és megcsókoltuk a kezét, és ő sorra homlokon csókolt mindannyiunkat.
Bizony, sok esztendő telt el azóta. Nagymama is régen fölrepült az égbe, rommá lett a ház is, ahol annak idején ólmot öntöttünk, s a tizenhat unokát szétszórta az élet meg a történelem.
Sokan közülünk úgy jártak, mint a legidősebb királyfi, és jeltelen sírjaik fölött kinőtt a fű, továbblépett az élet. Másokat a középső királyfi sorsa érte: vándorbottal a kezünkben járjuk az idegen világot, s nem lelünk benne otthonra sehol.
S Júliával mi lett? Menyasszonyi ruháját valóban ronggyá tépte a háború, és sokáig, sokáig nem tudtam róla semmit. De nemrégen hír jött: ott él még mindig az alföldi városkában, ahol otthona volt, s kétholdnyi virágoskertjében dolgozgatva építgeti újra az életét. Ott él szerényen, meghúzódva rózsák, tulipánok, dáliák és szekfűk között,
mint ahogy azt Nagymama szeme annak idején az ólomban meglátta, s még arra is telik, hogy virágaiból megajándékozza a szegényeket, szenvedőket, elcsüggedteket, s becsempésszen egy kis örömöt a szomorú világba.
Jegyezzétek meg, ólomöntők: Nagymamának igaza volt. Minden azon múlik,
hogyan nézzük azt az ezerarcú, ezeralakú furcsa valamit, amit emberi életnek nevezünk.