Sienkiewicz: Mese        Messze, messze, még az Óperenciás-tengeren is túl, szép Csodaországban kis hercegnő született. Bölcsője köré gyűltek a tündérek meg a tündérkirálynő. Nézték a kislány álmodó arcocskáját, majd a királynő fölemelte a kezét, s így szólt:   - Ajándékozzátok meg ezt a gyermeket azzal, amit legértékesebbnek gondoltok.   Az első tündér az aló fölé hajolt, s ezt suttogta:   - Én varázserőmből olyan szépséggel ajándékozlak meg, hogy aki rád néz, úgy véli, tavaszi virágot lát.   - Én - mondta a második - olyan szemmel ajándékozlak meg, mely áttetsző és mély, mint a tenger kékje.   - Én olyan sudár alakot adok neked, mint amilyen a fiatal pálma törzse - ígérte a harmadik.   - Tőlem - szólt a negyedik - földbe rejtett aranykincseimet kapod.   A tündérkirálynő elgondolkozott.   - Az emberek s a virágok szépsége elhervad - mondta halkan. A szem bűbája kihuny az ifjúsággal, de fiatalon is gyakran borítja homályba a könny. A szélvihar derékba töri a pálmát, a kor szele meghajlítja a karcsú alakot. Az emberek meggyűlölik, aki aranyát nem osztja szét köztük, aki meg szétosztja, maga marad szegény. Semmi maradandót nem adtatok ennek a gyermeknek.   - De hát mi maradandó az emberben, s mivel ajándékozod meg őt te, tündérkirálynő? - kérdezték a többiek.   - Én jóságot ajándékozok neki - válaszolta mosolyogva a tündérkirálynő. - A nap pompás és fényes, de csupán világító szikla volna, ha nem melegítené a földet. A szív jósága olyan, mint a nap melege: életet ad...Jóság nélkül olyan a szépség, mint illat nélkül a virág. Jóság nélkül a gazdagság csupán az önzés gyámola. Jóság nélkül még a szerelem is csak tűz, mely pusztít és éget. Tudjátok meg, hogy a ti ajándékaitok mulandók, de a jóság maradandó: olyan, akár a forrás, melyből minél többet merítesz, annál bőségesebben buzog. A jóság - az egyetlen kiapadhatatlan kincs.   S itt ráhajolt az alvó gyermekre, szívét gyengéden megérintette, s ezt suttogta:   - Légy jó!   Átdolgozta: Sebők Éva