Perzsia északi vidékén történt, hogy egy ember beleesett a vízbe.Már csak a feje volt ki az iszapból, kétségbeesetten kiabált segitségért. Egy-kettőre nagy tömeg gyült össze, s az egyikük rái s szánta magát, hogy segít a bajba jutottnak.   "Add ide a kezedet..." kiiáltott be hozzá, majd én kihúzlak a mocsárból... de a süllyedő csak kiáltozott tovább, és semmit sem tett, hogy a másik ki tudja húzni. 'add id a kezed! ismételgtte a másik az utasítást.   De válaszként csak kétségbeeset segélykiáltások jöttek.  Ekkor odalépett egy harmadik, és azt mondta: láthatod, hogy soha nem fogja kinyújtani a kezét. Add oda neki te a kezedet, akkor majd megmentheted...

A  két feleséggel járó boldogságról...

 Egy sejknek megadatott az a nagy boldogság, hogy két felesége lehetett. Túláradó örömében vásárolt a bazárban kát egyforma  nyakláncot, s miután boldog órákat tölött el hitveseivel, megajándékozta egyiket is , másikat is, de azzal a kérésel, hogy a másiknak egy szót se szóljanak az ajándékról. De  nem maradhat  minden boldogság felhőtlen ezen a földön.Egy napon a két hitves a versengés és a féltékenység lázától dúltan járult a sejk elé, hogy kérdésekkel ostromolja? áruld el nekünk melyikünket

szereted jobban? De szerelmeim - csititotta őket a sejk - mindennél jobban imádlak benneteket.  Nem úgy, tiltakoztak a feleségek, azt akarjuk tudni melyikünket illeted több szerelemmel?  A sejk, mivel nem állhatta tovább hitvesei kérlelését, sokat ígérően visszafogta a hangját és azt rebegte, Ha mindenáron tudni akarjátok, megmondom nektek az igazat. Azt szeretem jobban kettőtők közül. akinek az aranynyakláncot ajándékoztam. A  két feleség a győzelem biztos tudatában nézett egymásra, és helyreállt közöttük a béke.  /perzsa történet!

Öszeűlt egyszer három öreg barát, és az ifjúság örömeiről, meg az öregség gondjairól folyt közöttük a szó.    Ő jaj, sóhajtott az egyik - bizony az én csontjaim már nem a régiek, régen  úgy futottam mint az agár... most meg? alig vonszolom magam.    Jól mondod, helyeselt a másik...  én is azt érzem, hogy ifjúságom ereje elszszivárgott belőlem, akár a sivatagban a víz.

A harmadik:    nem értelek benneteket  barátaim. Én bizony semmit  nem ismerek abból, amiről ti panaszkodtok. Én ma is ugyanolyan erős  vagyok, mint negyven évvel ezelőtt.Ezt viszont a másik kettő fogadta hitetlenül.De bizony erősködött a harmadik. Úgy van ahogy mondom, és a minap ennek bizonyságát is adtam:  a hálókamrámban emberemlékezet óta van egy súlyos tölgyfa szekrény. Negyven évvel ezelőtt megpróbáltam megemelni,de mit gondoltok barátam, mi történt? Meg se bírtam mozdítani. Tegnap azután eszembe jutott, megpróbálom még egyszer megemelni azt a szekrényt. Nekifeszültem minden erőmmel, de másodjára sem sikerült. Ez viszont  világosan bizonyítja: ma is ugyanolyan erős vagyok, mint negyven évvel ezelőtt.

Megkérdezte barátja a mollahot, miután végighallgatta átszellemült ifjúi hével teli prédikációját: mondd csak, nagyrabecsű, hány éves vagy te?  A mollah végigmérte a nála fiatalabb kérdező:  több ingem száradt  már a napon, mint neked. de nem titok a korom, negyven éves vagyok.

Vagy húsz év elteltéveli smét találkoztak.A mollah fejét ősz haj borította, szakálla pedig olyan volt, mintha liszttel hintették volba be. Nagybecsű mollah  kérdezte a barát, nagyon hosszú  ideje nem láttuk egymást, mondd hány éves  vagy most? Ó  te kiváncsi - felelte a mollah, látom te mindent tudni akarsz. Hát halld meg: negyven éves vagyok.Az meg hogy lehet? mikor  húsz évvel ezelőtt kérdeztelek, ugyanezt válaszoltad. Ez már mégsem lehetséges. Már miért nem voln az? förmedt rá mérgesen a mollah.  Mit számít nekem az a húsz esztendőcske? akkor azt mondtam negyven éves vagyok, és azt mondom ma is: mert én már csk úgy tartom: egy ember - egy legyen a szava  is!

A  palota kertjében egy fekete varjú szállt le az egyik narancsfa ágára. A szépen ápolt füvön egy páva lépkedett nagy peckesen.
„Hogyan lehet megengedni egy ilyen fura teremtésnek – károgott a varjú –, hogy betegye ide a lábát! Olyan kevélyen járkál, mintha maga a szultán volna személyesen, pedig a lába kifejezetten rút. A tolla meg milyen förtelmesen kék! Ilyen színt én sohasem vennék magamra. A farkát meg úgy húzza maga után, akárcsak egy róka.”
A varjú ekkor elhallgatott, és várta, mi lesz. A páva egy darabig nem szólt, majd szomorkásan elmosolyodott, s azt mondta: „Azt hiszem állításaid nem felelnek meg a valóságnak. Azt mondod, kevély vagyok, mert egyenesen tartom a fejemet, olyannyira, hogy vállamon feltarajzik a toll, nyakamat pedig rút toka csúfítja. De valójában legkevésbé sem vagyok kevély. Pontosan ismerem a magam fogyatékosságait, és tudom, hogy lábamat csupasz, ráncos bőr borítja. Éppen ez okoz bánatot, és emiatt hordom magasan a fejemet, hogy ne kelljen látni a lábamat. Te csak azt látod meg rajtam, ami csúf. Erényeimet, szépségemet nem veszed észre. Neked még nem tűnt fel ez? Amit te  csúfnak nevezel, az emberek éppen ezért szeretnek engem.”