IRÍGYECSKE

Csengő-bongó meseház aranyos nagy kapuja mögött, tündérpalotában élt egy dúsgazdag kis királyfi, akinek annyi kincse volt, hogy azt sem tudta, mit kezdjen vele. De azért hiába kértek tőle, mindenkinek megtagadta a kívánságát. Morzsát sem adott a kis madárnak, garaskát sem a kéregetőnek, pedig a tündérpalota kapuját egyre rázták.
- Nyisd ki, nyisd ki! - hangzott könyörögve.
- Jaj, nyitnám, nyitnám, de nem találom a zárat - felelte.
Pedig dehogy nem találta, sőt tenyerét szorította rá, nehogy valaki bepislantson.
- Engedj be, engedj be! - könyörögtek, akik kint fagyoskodtak és éheztek.
- Szívesen engednélek, ha lehetne - válaszolta, és őrizte a kaput, hogy jaj, valaki ki ne nyissa.
De csak eleinte sikerült megtévesztenie az embereket, később észrevették a fortélyát, és mindenki elkerülte. Egyik figyelmeztette a másikat:
- Ne menj oda, hiába kopogsz az ajtaján, - csak fordulj vissza, dehogyis ad az bárkinek.
- Irígy, irígy! - kiáltották elkeseredve. - Legyen hát Irígyecske a neve.
Attól fogva így is hívták. Senki sem ment már a közelébe. De egy nap, kint éppen hideg, fagyos tél volt, mégis kopogás hangzott az aranykapun.
- Ki az? - kérdezte Irígyecske.
- Én vagyok, árva kis verebecske, fázom, éhezem. Ablakod egyik szárnyán berepülnék, pár morzsán ellennék, amíg tart ez a nagy hideg.
- Persze, persze, elhiszem neked - felelte Irígyecske - csakhogy befagyott az ablaküveg, nem tudlak beereszteni azon.
- Csirip, csirip - felelte szomorúan a kis veréb.
- Jól van, jól van - mondta búsan és elrepült. Irígyecske megint magára maradt. De röviddel utána ismét kopogtak az aranykapun.
- Ki az? - kiáltott ki - De most már csak úgy zúgott a hangja a haragtól.
- Én vagyok, szegény, eltévedt vándorlegény. Csak a konyhádba engedj be, csak egy kis maradék étellel kínálj!
- Engednélek, engednélek - hazudozott megint Irígyecske. - Elvesztettem az aranykapu kulcsát, és akárhogy keresem, nem találom.
Nagyot sóhajtott az eltévedt vándorlegény és tovább botorkált. Irígyecskének pedig gonosz ötlete támadt. Egyszerre csak az jutott eszébe, hogy kimegy, vizet önt a fagyos hóra, hadd csússzon el az, aki őt zavarni meri. De alig ért ki, hangos nagy ropogás, recsegés hangzott, és becsapódott mögötte az aranykapu. Irígyecske kint állt egy szál ruhában, hajadonfővel, és azt sem tudta, merre menjen. Kétségbeesetten, haragosan szitkozódott, és döngetni, verni kezdte az aranykaput. De miután látta, hogy minden hiábavaló, nem mehet vissza, sírva nekivágott az útnak. Nagy, havas térségeken botorkált át, jobbra, balra csúszott a lába, és úgy fázott, hogy még a foga is vacogott belé.
- Oh, ha csak egy kis világosságot látnék valahol! - sopánkodott.
Annyi ideje sem volt, hogy kimondja, máris úgy tűnt fel neki, hogy a távolban világos ablakot lát. Nosza, kapkodta a lábait, el is érte hamarosan. Megkocogtatta az ablakot. De mindjárt visszahőkölt, mert haragos dörmögést hallott.
- Ki zavar itt engem? Hordd el magad haszontalan, mert mindjárt hideg vizet öntök a nyakad közé!
- Oh, te szívtelen! - akart siránkozni, de eszébe jutott, hogy ő sem volt különb, hát visszafojtotta könnyeit. Fagyoskodva folytatta az útját. De most már nem csak fázott, hanem éhezett is. Másodszor is világosságot vett észre. Odasietett, és látta, hogy vándorlegény pirítja tűzön szalonnáját. Kérlelni kezdte:
- Adjál nekem is pár falatot! Csak azt a pirinkó végét add, amit tán amúgy sem eszel meg.
De a legény ridegen leintette.
- Dehogy adom, dehogy adom, az egészet magam falom.
- Szívtelen, önző! - akart kifakadni, de még mielőtt ajkára jött a szó, kis madárka csiripelését hallotta feje fölött.
- Nos, Irigyecske, hogy esik, jól esik, hogy koplalnod kell?
Nagyon elszomorodott, mert rögtön megismerte a kis verebet, sőt a vándorlegényt is megismerte. Ugyanaz volt, akit röviddel ezelőtt ő utasított el. Éhesen, fázósan folytatta útját, és nem mert már senkit sem megszólítani. Csak egyszer jajdult fel, mert eszébe jutott fényes tündérpalotája, ahol boldogan élt, és mindene megvolt.
- Óh Istenem, hát sohasem kerülök már oda vissza?
Vékonyka, csilingelő hang felelt:
- De igen, visszakerülhetsz, de előbb a megbánás taván kell keresztül jutnod.
- Hol, merre jutok oda? - akarta kérdezni, de mikor körülnézett, már senkit sem látott.
Tanácstalanul állt egy darabig. Aztán folytatta útját, de akárhogy fázott és éhezett, senkit sem mert már megszólítani, mert egyre fülébe csengtek a rideg szavak:
- Dehogy adom, dehogy adom, az egészet magam falom. És mintha a kis veréb is egyre fülébe csiripelt volna:
- Nos, Irígyecske, hogy esik, jól esik, hogy koplalnod kell?
Hullt, hullt a könnye. Olyan- sűrűn hullt, hogy már nem is tudta folytatni az útját. Amint így állt, egyszerre szánakozó hangot hallott:
- Ugyan miért sírsz olyan keservesen, Irígyecske? Bizonyára azért, mert fázol, éhezel, és mert senki sem könyörül meg rajtad, ugye ezért?
- Nem, nem azért sírok - tiltakozott - Hanem azért, mert eszembe jutottak azok, akiket elűztem tündérpalotám aranykapuja elől. Csak most tudom, szegények mennyit szenvedhettek.
- Akkor hát siess vissza, hogy jóvá tégy mindent, - hallotta az előbbi hangot.
- De hiszen csak a megbánás taván át juthatok vissza - felelte - és azt sem tudom merre kell mennem.
- Sűrű könnyzáporod képezte a megbánás tavát, tekints csak fel, gyermekem!
Már nem szólítatta Irígyecskének. És mikor felpillantott, maga előtt látta a tündérpalotát, melynek aranyos kapuja tárva-nyitva állott. Nem is csukta be többé soha senki előtt, és a mesék tündérpalotájában azontúl minden fázó verebecskének és minden fáradt vándornak