Térj be hozzám...

A madarak is riadt állatkák, én is messze kerülök tőled, ha félni látlak. Az ember megtörten ült az ágyán, és üres tekintettel nézte a mennyezetet, ahol az angyalt látta lebegni. Elmondok egy mesét, még mielőtt itthagynálak, egy mesét a vándormadárról! - bátorította az angyal.
Közelgett a tél, már hideg volt. Ázott testű, didergő madárkák gyülekeztek az ágakon. Összebújtak, hogy egymást melegítsék. Te is tudod, milyen rossz az, ha a metsző hidegben nincs aki melegségével betakarna. Az is, ha a magányban senki sincs aki tekintetével átölelne, hogy lelket öntsön beléd. De én itt vagyok veled!- mondta az őrzőangyal szeretettel a hangjában. Ázott testű, didergő madárkák gyülekeztek az ágakon - folytatta a mesét - ám a mi madarunk nem volt ott köztük. Pedig ő is ugyanúgy fázott, sőt még inkább fázott egyedül gubbasztva a félreeső fa ágán. Valami ismeretlen vágy hajszolta a madarakat, őt is a készülődés izgató érzete kerítette a hatalmába, akárcsak a többieket, mégsem hallgatott hevesen dobogó szíve útra indító szavára. Az ő riadt szívében egy másik hang is megszólalt, amely az ittmaradást követelte tőle. Ez volt az ismeretlentől való félelemnek a hangja, amely erősebbnek bizonyult a vándorútra való ösztönzésnél, elvegyülve egy másik, lénye legmélyéből jövő érzettel, amely maradásra késztette. Az ág, amelyben megkapaszkodott, rég csupasz volt; a rozsdabarna színű avar a földön világosan a tudtára adta, hogy az eltávozás napja egyre közelebb. Nem reménykedett a csodában, hogy ez a nap valami folytán elodázható lesz, mégsem csatlakozott a többiekhez.
Egyszer aztán mégis fogta magát, és közéjük repült. Hallgatta miről csivitelnek. Egyetlen közös akarattá vegyült össze a sok kis madárlélek kiáltása. Gyerünk innen melegebb tájakra, ott ismét boldogok lehetünk! - üzente ez a közös akarat. Talán csak az ő beleegyezése hiányzott ebből az egységes szándékból, a kétségei miatt. Ezt mondva lecsendesítette hangját a mesélő angyal. De látod, én itt vagyok veled: ne félj. - súgta az ember fülébe. Csak ő hiányzott ebből az egységes szándékból, ő volt az egyetlen külön akarat! - folytatta a történetet. Ott a boldogság?- kérdezett vissza magában. S amikor végre fölröppent a raj, ő maradt. Ült a csupasz ágon egymaga, az elmenőket követte tekintetével, míg csak el nem tűntek a horizonton. Most mikor messze kerültek tőle, nagyon közel érezte őket magához. Vágyódó madárszívében szinte érinteni tudta emléknyomukat.
Elrugaszkodott ő is, és röpült, szárnyalt egész napon át. Soha le nem szállt volna, ha az éhség és a fáradtság vissza nem téríti a földre. Az éhség és a fáradtság mellett újból érezte a csontig hatoló hideget. Összekuporodott, és reménytelenségbe veszve várta a véget. Az őrzőangyal összeroskadtan ülő emberre nézett. Szerető mosoly villant meg a szája szegletén. Íme az ember, akit őrzök az idők végezetéig! - mondta ünnepélyes tónussal, majd újból közeli hangon folytatta a mesét. A reménytelenségbe veszve várta a véget a vándormadár, valami eddig ismeretlen belső erő mégsem engedte teljesen elveszni a kilátástalanság érzetében. Élni akart. Egyes-egyedül, mindenkitől elhagyva is élni akart. Nem tudni, hogyan vészelte át a tél nyomorát. Arra szállt, amerre a szél sodorta, s abból tartotta fenn magát, amit elhullajtott a kietlen föld. A tavasz visszatértével ugyanazon az ágon várakozott a horizontott kémlelve, mint amelyen ősszel elkísérte tekintetével a társait.
Örömmel köszöntötte a visszatérteket. Igyekezett mindegyiket külön-külön üdvözölni, azok viszont rá se hederítettek, hiszen az idő ismét sürgetett, a belső hang újból megszólalt, amely most fészekrakásra ösztönzött minden madarat. Rajta kívül, ő már nem is kereste a maga társát.
Sohasem kérdezte meg tőlük: miért jöttetek vissza? Az ő szemében ott volt a szomorúság: a magány és az átélt kínok örök pecsétje a tekintetébe íródott. Azokéban ebből semmit sem talált, nem volt tehát mit kérdeznie. De megtanulta szeretni őket, velük lenni, köztük élni úgy is, hogy eközben jól tudta, hogy sohasem tartozott és fog közéjük tartozni. Ehhez pedig itthon kellett maradnia, amikor azok útra keltek: meg kellett ismernie a magányt a maga könyörtelen valójában. A magány útja a félelemmel kezdődik, de a szeretettel végződik! - zárta le a meséjét ezzel a szentenciával az angyal.