Magosan fönt, az égkékjén is túl, napsugár-sátrából uralkodott ÚR-ISTEN a világfölött, két édes testvérével, a napsugárba öltözött BOLDOGASSZONNYAL és azéjszaka sötétjébe öltözött Ördöngasszonnyal együtt. Mikor a föld teremtésére került asor, a sivár pusztaság szépítését két testvérére bízta az ÚR. Boldogasszony kioldottahajának hét aranyos tincsét, s ahol megérintette velök a földet, hét hatalmas folyótámadt ott nyomban. Ugyanakkor Ördöngasszony is megérintette hajával a földet, de azérintés nyomán ingoványos mocsarak keletkeztek. Míg Boldogasszony megteremtette aszorgalmas és hasznos méhecskét, az alatt Ördöngasszony rászabadította a földre amérges és haszontalan darazsat. Boldogasszony beültette a földet, jó gyümölcsöt termőfákkal és bokrokkal, hasznos növényekkel, jóízű gombákkal, de alig végzett vele,Ördöngasszony nyomban odaültette közéjük a mérges gombákat, mérges gyomokat ésmérges gyümölcsöket termő fákat és bokrokat. Mikor ÚR-ISTEN meglátta, hogy mitcselekedett Ördöngasszony, eltiltotta a teremtés további munkájától. HaragjábanÖrdöngasszony leereszkedett a tenger fenekére, hogy onnan hozzon föl szájábanagyagot, amiből megalkothatná saját szobrát a földön. De abban a szempillantásban,amikor szájában az agyaggal felszínre bukkant, odafönt a nap-sátrában ÚR-ISTENparancsot adott, hogy minden, ami a földön van, növekedni kezdjen. Így aztánÖrdöngasszony szájában nagy hirtelen elkezdett növekedni az agyag is, de olyangyorsan, hogy majdnem megfulladt tőle szegény feje. Szép arca eltorzult és majdnemfeketévé kékült a kíntól. De utolsó pillanatban még ki tudta köpni szájából az agyagot, sahol földre esett az Ördöngasszony szájából kiköpött agyag, ott azon nyomban csúnya,sziklás hegyekké változott. Mert mindaddig szép lapos volt ám a föld felszíne, akár ÚRISTENtenyere. Így keletkeztek rajta a hegyek, ahol lábát töri a ló, szakadékba zuhan abirka, és vadállatok leselkednek a legelésző jószágra. ÚR-ISTEN úgy megharagudottettől, hogy arany kopjájával mély likat ütött a föld felszínén, s annak mélységesmélyére száműzte gonosz testvérét, Ördöngöt. Miután a föld így szépen elkészült volt,ÚR-ISTEN fölnyúlt az égbolt tetejébe, s letört egy kis darabot a napból. Ebből formáltaaz első embert és az első asszonyt. S mivel még maradt a kezében egy kis törmelék anapdarabkákból, ebből a törmelékből teremtette meg az ember és az asszony kéthűséges szolgáját: a lovat és a kutyát. Egy reggel az első asszony szépségesaranyvirágot talált a sátra előtt. Fölvette, kendőjébe takarta, és vitte nagy örömmel,hogy megmutassa az urának. Ahogy az ember és az asszony együtt kibontották akendőt, az aranyvirág helyett egy szép kis fiúgyermeket találtak benne, aki rájokmosolygott kedvesen s az asszonynak azt mondta “édesanyám”, az embernek pedig azt,hogy ”édesapám". Az ÚR-ISTEN elrendelte, hogy az első ember-fia neve Világügyelőlegyen s mesterségévé tette, hogy tanítójává váljon az emberiségnek, a kezdetkezdetétől mind a világ végezetéig. Világügyelő hozzá is fogott nyomban a munkához,s megtanította az embert, az asszonyt s minden leszármazottúkat, hogy miképpenkészítsenek maguknak íjat, halfogó hálót, megtanította őket a pásztorkodás sokféletitkára, de legfőképpen pedig arra, hogy miképpen engedelmeskedjenek a Teremtőtörvényeinek. Amikor ÚR-ISTEN látta, hogy Világügyelő irányítása alatt mindenrendben haladt a maga kitűzött útján, visszatért napsugár-sátrába aludni, s rábízta azembert saját erejére és leleményességére. Hogy még gazdagabbá tegye az emberszámára a földet, Világügyelő lehozta az égi mezőkről a tündéreket meg a törpéket,azok pedig magukkal hozták saját kincseiket: éneklő madarakat, pillangókat, illatozó,színes virágokat, szitakötőket és csigákat és mindenféle egyéb holmit. Mélyen lent, aföld alatt, ahova ÚR-ISTEN haragja száműzte volt, Ördöngasszony megszülte gonoszleányát, Kincset. Kincs hamarosan csábítani kezdte a föld felszínén élő embereket amaga rejtett aranyával, ezüstjével, drágaköveivel és vakon engedve a csábításnak azemberek elkezdtek bányákat ásni a föld mélye felé, hogy megleljék a sötétsziklaüregeket, ahova Kincs rejtette el a maga föld alatti ajándékait. De ahogy ezeket, asötét üregeket rendre feltárták, az arannyal, ezüsttel és drágakövekkel együtt Ördönggonosz lidércei is sorra kiszabadultak a föld alól, és terjeszteni kezdték az emberekközött a betegségeket, viszálykodásokat és rászabadították az emberre Ördöng bűneit, agyilkolást, lopást, hazudozást s végül a legnagyobb Gonoszt is: a háborút. Úgymegrontották ezek a földi életet, úgy megtöltötték gyűlölettel, hogy Boldogasszonyéjjel-nappal sírt odafent az égben s könnyei megtöltötték sóval a tengereket. Hiábaigyekezett Világügyelő tanítani az embereket, hogy miképpen legyenek jók, szeretőszívűek, becsületesek és boldogok, csak nagyon kevesen hallgattak reá. Ezek voltak aVálasztottak: a magyar pásztornépek, akik széles, szabad mezőkön legeltették a maguknyájait. Éjszaka fölnéztek a csillagos égre, és tudták, hogy ott fönt a magasban valaholÚR-ISTEN vigyázza a világot, Igazsággal a jobb kezében és Szeretettel a balban.Ragyogó-tiszta éjszakákon látták odafönt a Hét Küszöböt, mely az ÚR sátrához vezet.Látták a csillogó Küszöb-őrét s az ÚR sátra körül a csillogó Szérűskertet, ahol Kaszásaratta a csillag-gabonát, míg mögötte asszonya, Sánta Kata cipelte a kosarat. Láthatták aHadak Útját, melyen égbe lovagolnak a hősi halottak, s a Nagy Göncöl szekerét,melyen olykor-olykor ÚR-ISTEN maga szekerezte be az égi mezőket. Ilyenkordörögtek a szekér kerekei odafönt, és amikor a lovak patkója csillagot ért, villámszikrázott keresztül az ég boltozatán. Olykor megharagudván Ördöng gonoszságain,Isten-nyilát hajított alá az ÚR a földre. Máskor meg csillagba ütközött az égi szekérkereke, s a szekér derekából aláhullott hatalmas dördüléssel egy Mennykő.Békés, szelíd nyári éjszakákon Boldogasszony alászállott a földre a maga sajátszekerén, a Kis Göncölön, s hozott az emberiség számára gyógyító növényeket és jógondolatokat. Mióta Ördöng leánya, Kincs rászabadította a földre a maga gonoszszolgáit, Gyűlöletet, Irigységet, Háborúságot és a sokféle betegségeket, az emberiségnagy tanítómestere, Világügyelő kénytelen volt bujdosásba menni. Senki sem tudja,hogy hol rejtőzködik. Senki, kivéve a legöregebb pásztor, a táltos maga. Ő az egyetlentitoktudó, s amikor ő eltávozik a földi életből, utolsó leheletével megsúgja utódjának atitkot. Így aztán nemzedékről nemzedékre száll a titok tudása, hogy az emberiségegyetlen reménye soha el ne vesszen. Magányos éjszakán, kint a végtelen pusztán egyöreg pásztor megsúgta nekem is a szent titkot. A búvóhely, ahol Világügyelő, a nagytanítómester várakozik türelemmel, amíg az emberiség megleli végre a hozzá vezetőutat, ez a titokzatos búvóhely nem egyéb, mint az emberi szív maga.