A húsvétot megelőző hétnek több neve van: nagyhét, sanyarúhét (ahogy Somogyi Eleknél találjuk), csonkahét (a nagypénteki csonkamiséről elnevezve), a reformátusok vizes hétnek mondják.

„A természet tavaszi újjászületése az embert is analógiás jellegű megújulásra, tisztálkodásra indítja. Ezek az ősi tavaszi lusztrációs szokások az ember egészségének és jólétének biztosítására, a betegségek távoltartására, a háztájék és jószágok megoltalmazására irányulnak. A velük összefüggő mágikus műveletek népünknél leginkább nagyhéten történnek. Ez egyúttal a húsvéti előkészületnek és vallásos megindulásnak, olykor telítettségnek testi, de főleg lelki tisztálkodásának ideje, alkalma még a század elején is. Töredékei egyének, olykor még falusi közösségek mágikusnak érzett cselekedeteiben, munkájában máig fölcsillannak.” (Bálint Sándor)

A hét első 3 napján különböző férfi és női teendőket kellett elvégezni. Hétfőn általában nagymosást tartottak, amit nem volt ajánlatos későbbre hagyni, mert azt tartották, beüt a ménykő a házba, elhullik a jószág, és akkor még bőrt is szárítgathatnak. (Ezt tudták tapasztalatból azok, akik véletlenül nagypénteken vasalt ruhát vettek fel!) Hétfőn, kedden tapasztottak, kimeszelték a házat, az istállót, az ólakat, takarítottak, megtisztították, megszépítették egész portájukat, elrendezték a virágoskertet, elvetették a hagyma- és salátamagot, a kendert, a mákot. Miután befejezték a földeken maradt munkát, megjavították, kifényesítették a szerszámokat, s imádkoztak felettük. Elhalt hozzátartozóik sírját is felfrissítették.

Egyházi sugallatra lélekben is megtisztultak: meggyóntak, megáldoztak, s a kegyelem állapotában váltak méltóvá a húsvéti szentelt eledelek elfogyasztására. Régi, szép szokás szerint a fiatalok megkövették az idősebbeket, a gazda a béresét, hajdani szegediek fölkeresték azokat is, akikről úgy érezték, hogy megbántották őket valamivel, így várták a húsvéti újjászületés nagy ünnepét.

Jámbor öregek között máig él egy nagyhéti ájtatosság, amely már a Thewrewk-kódexben is felbukkan. Nagyhétfőn 33 Miatyánkot és Üdvözlégyet, egy Hiszekegyet mondanak el annak emlékére, hogy Jézust tulajon tanítványa eladta, nagykedden 30 Miatyánkot és Üdvözlégyet, egy Hiszekegyet, hogy 30 ezüst pénzen adta el, nagyszerdán 15 Miatyánkot és Üdvözlégyet, egy Hiszekegyet a töviskorona okozta fájdalmakra emlékezve, nagycsütörtökön 12 Miatyánkot és Üdvözlégyet, egy Hiszekegyet azért, mert az Üdvözítőt a legszomorúbb állapotában hagyta el 12 tanítványa. (Húsvétig tart a nagyhéti ájtatosság, addig Jézussal kapcsolatban minden nap imádkoznak valamiért.)

A lélek megtisztulása az imádságon, gyónáson, áldozáson kívül még böjttel fokozható. Nagyhétben sokfelé ma is szigorú böjtöt tartanak, némely család idősebb asszonyai csak egyszer esznek naponta. A főzésre nem sok gondot fordítanak. Általában sóba-vízbe levest esznek, kis olajos káposztát vagy sós-paprikás kenyeret. Csak nagycsütörtökön (zöldcsütörtökön) főznek törvényszerűen valamilyen zöld növényt (spenótot, fiatal csalánt), hogy jó termés legyen. (A csirkéknek is vagdalt csalánnal kevert eledelt adnak.)

Nagycsütörtök, zöldcsütörtök vagy csonkacsütörtök Jézus szenvedésének kezdete. Bod Péter szerint „ezen a napon a pápa 12 szegény koldusoknak lábaikat megmossa, annak emlékezetére, hogy a Krisztus megmosta a 12 tanítványok lábaikat. Ebben őket követik más némely fejedelmek is. Ezen a napon elnémulnak a harangok, ékességeiktől megfosztatnak az oltárok, eloltatnak templomokban egyen kívül a gyertyák, készíttetik az oltár alatt az eukáristia és a krizma.” Nagycsütörtökön történt az ősegyházban a nyilvános bűnök kiengesztelése.

Mivel nagycsütörtökön „a harangok Rómába mennek”, „megsüketülnek”, helyettük a gyerekek figyelmeztetik a falubelieket arra, hogy litániára, imádságra kell a templomba menniük: kerepelnek. Kis kereplőikkel végigjárják az utcákat, s szolgálataikért néhány tojást kapnak.

Nagycsütörtökön van a lábmosás (mandatum) szertartása („Régebben a papok minden hívő lábát megmosták. Ma már csak a székesegyházban szokásos, amikor a püspök vagy 13 kanonokjáét, esetleg kispapjáét, vagy ugyanannyi szegényét mossa meg.” – Bálint Sándor) és a pilátusverés („… mikor a pap a Miserere mei kezdetű zsoltár után annak jeléül, hogy a jeruzsálemi templom kárpitja Jézus halálakor kettérepedt, megüti könyvével az oltár lépcsőjét, a nép botokkal esik a padoknak és azokat néhány másodpercig püfölik. Ilyenkor megverik Pilátust, amiért Krisztust elárulta.” – Róheim Géza).