A világ végén is túl három lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten toronymagas fűszálak nőttek, olyan selymes, olyan puha fűszálak, hogy nem csoda, ha a Nap is idetért éjszakai nyugovóra, s itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét világlusta is: Vasárnap, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat. Itt hevertek a toronymagas fűben, még csak játszadozni se akartak a vidám csillagokkal, hiába hívták őket.

Ezért aztán egyik este a Nap magával hívta régi barátját, a Szelet. Elmondta neki, milyen hét világlustája koptatja itt a füvet. Ő már nem tud mit csinálni velük, talán a Szél kitalál valami okosat.

- Előbb alszom egyet - felelte a Szél -, mert kilenc hegyen, hatvan erdőn és kilencven folyón repültem ma keresztül, s bizony elfáradtam egy kicsit. - Ezzel aztán betakaródzott a toronymagas fűbe, és elaludt.

Hajnalban a Szél már talpon volt. Egyenest a hét lusta felé tartott, s akkorát fújt az egyikre, Hétfőre, hogy az menten repülni kezdett. Repült, repült, meg sem tudott állni másnap hajnalig, akkor aztán holtra fáradtan visszarepült a rétre.

Nosza rögtön körülfogták testvérei, és kérdezgették, hol, merre járt, hol, mit látott. Nem is győzték hallgatni, annyit beszélt Hétfő:

- Hej, ezt se hittem volna, kedves testvéreim, mi minden látnivaló van a nagyvilágban! Tengerek, erdők, hegyek, városok, falvak! S mennyi ember! Több, mint ahány fűszál van a réten!

- Hát ezt már én is látni akarom! - kiáltotta Kedd, s azonnal nekiindult a világnak.

Alig várták testvérei, hogy újból hajnal legyen, s visszajöjjön. Mikor aztán visszaérkezett, ő is olyan csodálatos dolgokról mesélt, hogy most már Szerda is rászánta magát az útra. Már éppen indulni akart, mikor Kedd utána kiáltott:

- Vigyél valamit az embereknek, mert folyton így sóhajtoztak felém:"Megint egy nap, és nem hozott semmit..."

Törte a fejét Szerda, hogy mit vigyen az embereknek, de nemsokára elhatározta, hogy visz nekik egy jó, kiadós esőt. Telerakta a batyuját kövér felhőkkel, s olyan eső szakadt másnap a földekre és a kertekre, hogy az emberek nem győztek hálálkodni, mert bizony már nagyon nagy szükség volt az esőre. Boldog is volt Szerda, s hazajövet el is hencegett testvéreinek, hogy minden ember őt dicsérte.

Csütörtök se hagyta magát. Ha ennyire szeretik az emberek az esőt, hát majd ő is visz nekik, de kétszer annyit, mint öccse, Szerda...

Na hiszen lógott is az orra, mikor másnap hajnalban visszatért! Elpanaszolta, hogy minden ember őt szidta, hogy: "Brrr, de csúf Csütörtök! Már megint esik az eső!"

- Hát akkor én napsugarat viszek - határozta el Péntek, s nem is bánta meg, mert országszerte így beszéltek az emberek: "De szép napsugaras idő van ma!..."

Aztán Szombat, majd Vasárnap következett. S azóta is, mióta világ a világ, mindig szép sorjában útra keltek a napok. Utána pedig kipihenik magukat, a tornymagas, selyempuha fűben.

 /Zelk Zoltán/