Kóborlók

Végül csak elagg a nyár. Fakul a platán, lassan pergeti reszketeg levelét a sudár jegenye, a szemközti kertben egyenes derékkal strázsál egy délceg ezüstfenyő, elmúlásról és újrakezdésről beszélget a ház előtti kőris. a szőlőhegyek vastag, szúrós füstjét, nem vacsorafüstöt telepít a fényben vergődő völgyre a szél. A pillanatokra beálló csendben hallom a hervadás neszét, és látom, ahogy lassan színét veszti a virág.
Nézem a festetten is fakó várost, nem szólok hozzá elrongyolt szavakat, és nem törődöm vele, ha megszokásból nem néz vissza rám.
Színarany a délután. Kóborolnak velem az emlékeim. Az egy életen át cipelt szülői szavak-"a mindig oda legyen az eszed!" intelme-, a jussolt erkölcs, hit, hagyományok, az igazságérzetem, az igékből várat építeni szükségessége, öröme, tanítóim biztatása, a törvény gőgje, csődje, a fogyóban lévő célok, a lohadó-hamvadó vágyak, a csökönyös elvek, a belenyugvás békéje-békétlensége, a jobbról és balról jövő farizeus hangokat meg nem halló rebellis voltom.
Kísér egy-egy csók, szerelem méze, néhány barátság vidító emléke, meleg parola, kedves simogatás, pár behegedt seb, a meg nem értettség keserű szájíze, egy szürke, hervadt falu emléke. Jön velem a hajdani, ilyentájt végzett gabonavetés emléke, a dióverés kezdete-ma már annak is érik, csörög, akinek nincs fája-, a hízóra fogott disznó gömbölyödése, a biztató remény.
Még vásik a nyár. A kóborlóknak, mint hajdan a mezőnek a csősz, dalt dúdol az út menti hárs, a juhar, az akác. Akár a levelek, úgy peregnek az álmok az életfáról. Vissza, mint ahogy az avarrá váló lombot, nem hozza senki azokat. Legfeljebb újakat szület a settenkedő ősz.
/ Ékes László /

Válasz

Geisz László: Csodálatos ősz ( részlet )

Csodálatos őszi kora este,
ezer színben pompázik a táj.
Az ég alján a Nap fáradt teste,
fejét lehajtva,
pihenne már.

Őszi szellő suhan át a téren,
meglebbentve fák rőt levelét,
és az egyre halványuló fényben,
dallamát zengi,
erdő és rét.

Válasz