Réges-régen volt egyszer valahol egy öregember meg egy öregasszony, akik kettesben éldegéltek, ráérősen-öregesen. Ám folyton-folyvást csipkelődtek egymással, talán azért, mert túlságosan jóban voltak. Ha elgurult egy parányi babszem, máris évődni kezdtek:

- No, ez is kend miatt van!
- Még hogy miattam! Ha nem tudnád, az egér tehet róla!
Így csipkedték egymást nap mint nap.
Történt egyszer, hogy aznapra kifogytak már az évődésre szolgáló ürügyekből. Szótlanul üldögéltek a tűzhely mellett és teát szürcsölgettek, amikor váratlanul betoppant a szomszédasszony.
- Csináltam egy kis gombócot, hoztam hát belőle kendteknek is egy kis kóstolót!
- Nahát, milyen kedves, mindig gondol ránk!
Nézik az öregek, s látják ám, hogy a tányérkán öt szem finom, édesbabos gombócka van!
- Ez bizony akarva se jöhetett volna jobbkor! Hadd lám csak! No, akkor megkóstolom elébb! - szólalt meg az ember, s ezzel - hamm! - bekapott egyet.
- Hát akkor én is! - mondta az asszony, s ő is - hamm! - bekapott egyet.
- Ez tényleg nagyon jó! No, akkor még egyet!
- Ahogy kend mondja! Hát akkor én is!
A tányérkán már csak egy szem gombóc maradt, s az ember már nyúlt is érte.
- No, akkor még ezt az egyet!
Hanem az asszony hirtelen fürgén a kezére csapott.
- Ha ezt is megeszi, akkor kendnek három gombóc jut, nekem viszont csak kettő. Így nem igazságos! Inkább én kapom be azt a harmadikat!
- Még hogy te! Hisz akkor neked jutna három! Én férfiember vagyok, keményen dolgozom, ezért nekem jár a harmadik!
- Hová gondol kend? Még hogy keményen dolgozik, s hogy kend a férfi! Hát az asszony itthon tán nem dolgozik keményen? Igenis az enyém lesz az a gombóc!
- Nahát! Ki hallott már ilyet, hogy az asszony többet egyen az uránál! - vágott vissza az öreg. - A hiba ott van, hogy te sose csinálsz gombócot! Pedig ha csinálnál, annyit ehetnénk, amennyi jólesik.
- Miket beszél kend! Ha csinálnék, kend biztosan azt mondaná, hogy nem jó. Hiszen kend sose mondja a főztömre, hogy finom, hát nem csinálok! - replikázott az asszony.
- Már mért is mondanám, hogy finom, arra, ami nem jó!?
Na, ezzel megtalálták azt, ami a szokásos csipkelődésükhöz hiányzott, s mint mindig, most sem engedett egyikőjük sem a maga igazából. Igen ám, de ha egyikőjük sem tudja lepipálni a másikat, akkor a gombócot sem tudják megenni!
- Tudod mit, asszony! Nézzünk farkasszemet! - állt elő az ötlettel az öreg. - Amelyikünk győz, azé lesz a gombóc! Nem szabad nevetni, megszólalni, de még csak megmoccanni se. Na, mit szólsz hozzá?
- Nem bánom, legyen úgy, ahogy kend mondja. A tűrést az asszonynép úgyis jobban bírja. Ez máris annyi, mintha én győztem volna! Hát akkor kezdjük: egy, kettő, három!
Ezzel úgy, ahogy voltak, megmerevedtek, s elkezdtek egymással farkasszemet nézni. Az öreg az asszonyra düllesztette nagy, kerek szemét, az meg kissé előredőlve, dacosan nézett vissza rá. Így telt el az ebédidő, majd a délután is. A két öreg még mindig mozdulatlanul meredt egymásra, s közben lassacskán besötétedett.
Öreg este volt már, amikor egy tolvaj settenkedett arra. Észrevette a félig-meddig nyitva maradt ajtót, s nem bírt ellenállni a csábításnak: belesett rajta. Vissza is hőkölt ijedtében, amint meglátta odabent a házigazdákat. S mert valahogy mégis furcsának találta őket, hát lopva újra megnézte a két öreget. Ám a bentiek nem mozdultak, a szemük sem rebbent. Mégiscsak jobb lesz, ha azért előbb beköszön, gondolta a tolvaj, és beszólt:
- Szép jó estét! Hé, kendtek ott! Jó estét!
De hiába szólongatta őket, választ nem kapott. Megkönnyebbült erre, s nyugodt lélekkel belépett a házba.
- A fenébe is, de rám ijesztettek! Hisz ezek csak rabló-riogató bábuk! Biz' isten ügyes munka! Az ember még azt hinné, hogy élnek. Ha fejbe kólintanám őket, tán meg is szólalnának, annyira élethűek! - ámuldozott a tolvaj, s ahogy ezt kimondta, öklével az ember fejére húzott egy nagyot.
A szegény öreg kis híján talpra szökkent a sajgó ütéstől, de a gombóc miatt mégiscsak legyűrte fájdalmát.
Na, fölbátorodott erre a tolvaj, és sietve munkához látott. Fiókot, ládikát, mindent kiforgatott, összeszedte az asszony ruháit. Amit csak érdemesnek talált elemelni, azt mind egy jókora batyuba kötötte, s azzal, mint aki jól végezte dolgát, már indult volna is kifelé. Hanem magakadt a szeme a tűzhely padkáján árválkodó gombócon.
- Nicsak! Milyen finom kis gombóc! No, a munka hevében úgyis megéheztem! - dünnyögte, s azzal már nyúlt is érte.
- Te! - förmedt rá hirtelen az asszony, aki már percek óta figyelte a szeme sarkából.
Ám abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, ujjongva fölkiáltott az öregember:
- Győztem! Enyém az utolsó! - s azzal - hamm! - bekapta az árva babosgombócot.