Pünkösd napján - a húsvétot követő hetedik vasárnap, vagyis a Jézus feltámadása utáni ötvenedik napon - a Szentlelket és keresztény egyház megszületését ünnepli a katolikus világ. A Jelenések Könyve szerint - vihar és lángnyelvek kíséretében - ekkor szállt le a Szentlélek a Krisztus mennybemenetele (Áldozócsütörtök) után elbizonytalanodott apostolokra, hogy elárassza lelküket, és az evangélium hirdetéséhez szükséges hitet, bátorságot és a nyelvek beszélésének képességét adja nekik.

Az ünnep elnevezése a görög pentekosztész („ötvenedik”) szóból származik, mely a szórványban élő kisázsiai zsidóság révén terjedt el, ugyanis a Pészachot (zsidó húsvétot) követő ötvenedik napra esik a Sávout (hetek ünnepe), melyen a zsidók az aratást, a tízparancsolatot és a függetlenné válásukat ünneplik. A pentekosztész tehát eredetileg a Sávout görög neve volt, miként az Új Testamentum is zsidó fesztiválként hivatkozik rá, és csak az evangelizációval, a kereszténység terjedésével vált katolikus ünneppé. A zsidó Sávout és a keresztény Pünkösd között nemcsak a történelmi gyökerek teremtenek kapcsolatot, hanem az eszmeiségük is szimbolikus rokonságot mutat: a zsidók aratás ünnepükön a föld ajándékait, a keresztények pedig pünkösdkor a lélek első gyümölcseit köszöntik.Noha – miként azt St. Irenaeus és Tertullian püspökök munkáiból tudjuk – a pünkösd már az 1. század óta önálló katolikus ünnep, a Szentlélek alászállásának megünneplése Európában csak három évszázaddal később, a keresztények vallásszabadságát elismerő Nagy Konstantin római császár uralkodását követően, a katolikus tanok térhódításával kezdett elterjedni.

Pünkösdvasárnap – a húsvét időpontjához igazodva – mindig május 10-e és június 13-a közé esik. A római egyház papjai pünkösdkor piros miseruhát öltenek, amely a Szentlélek színe. Itáliában a Szentlelket hozó lángnyelvek felidézésére a templomok tetejéről rózsaszirmokat szórnak alá. E hagyomány, valamint a pünkösdkor hordott piros öltözék miatt - elsősorban Szicíliában (de sokfelé másutt is) - ’Pasqua Rossa’ (Piros Húsvét) az ünnep neve.

A középkor idején a templomokban a liturgia része volt a bibliai esemény megjelenítése, a későbbi időkben galambot engedtek szabadon, vagy égő kóccsomókat dobáltak szét a „tüzes lángnyelvek emlékére”. A reformátusoknál pünkösdkor vesznek részt először az úrvacsorán a gyülekezet újonnan konfirmált tagjai. Az evangélikus egyház a pünkösdöt ugyancsak a fő ünnepei közé sorolja.
Pünkösd napján egykoron a balti államokban is elsősorban a termékenységet, tavaszi betakarítást, a nyári munkák megkezdését ünnepelték. Az ünnep legsajátosabb vonása természet tisztelete volt. Pünkösd előestéjén a falusi lányok kirajzottak az erdőkbe, mezőkre, virágokat és zöldeket gyűjtöttek, melyekből koszorúkat fontak. A legények pedig nyírfaágakat téptek, melyekkel az ajtókat, kapukat, boltíveket és a házak nappali szobáit díszítették. A természet erejét ugyanis a fiatal, zöld nyírfákban vélték megtestesülni, és úgy képzelték, hogy a nyírfa ezt embernek, állatnak egyaránt képes átadni, megvédve őket a betegségektől és a rossz szellemektől. A nyírfaágak gyűjtésének másik oka az volt, hogy legyen hol megpihenniük a pünkösdkor hazalátogató holt lelkeknek.

. A pünkösdi harmatnak varázserőt, jó szerencsét tulajdonítottak: áldást nyert, aki hajnalban a mise előtt mezítláb végigsétált a harmatos kaszálón, az összegyűjtött harmatcseppeket pedig gyógyításra használták.

Nálunk régi népszokás volt e napon a pünkösdi királyválasztás. A királyt a versenyjátékokon - elsősorban lóversenyen, bikahajszán vagy kakaslövésen - elért eredményeik alapján választották meg, a fiatalabbak bothúzásban mérték össze erejüket. A választott király és a rózsakoszorúval megkoronázott királyné, dicső uralkodása rövid ideig tartott, mindössze a következő év pünkösdjéig. Viszont a megválasztott pünkösdi királyt nagy becsben tartották, tiszteletére díszfelvonulást rendeztek, egy évig nem kellett részt vennie a közmunkában, a legények tisztelettel tartoztak neki, és a kocsmaszámlát sem kellett kifizetnie.

Az Alföldön elterjedt hagyomány volt a gyerekek faluköszöntő pünkösdölése, vagy a kislányok mágikus termékenységvarázslást szolgáló pünkösdi királynéjárása. E nap reggelén a nagyobb lányok körbefogtak egy négy-öt esztendős kislánykát, akit miután szép ruhába öltöztették, fátyollal felcicomázták, fejére rózsakoszorút tettek, kendővel letakarták, kinevezték pünkösdi királykisasszonnyá, majd körbevitték a faluban. Házról-házra járva énekelték, hogy „Elhozta az Isten piros pünkösd napját, mi is meghordozzuk a király kisasszonykát (…)” Miután mindenhol megfordultak, a gyereksereg táncra penderült, s hogy a varázslat beváljon, a király kisasszonykát magasra emelve azt kiáltották: „Ekkora legyen a kendtek kendere!”

Pünkösdkor az asztalra pünkösdi csirke, kakas vagy bárány kerül, a hús mellé köretnek újkrumpli és friss saláta jár. Van, ahol sárga színű édes tésztákat esznek, hogy sárga legyen a kenderük. A barátok egymásnak pünkösdi hímes tojást, vagy koszorúba font kalácsot adnak ajándékba egymásnak. Elterjedt ilyenkor is a komatál, melyet letakarva, mondóka kíséretében, ünnepélyesen adtak át. Kiskomáromban pünkösdi szokás volt az ősszel koszorúba font gesztenyét a ház előtt vagy az utcán elfogyasztani.

Az időjósok megfigyelték, hogy a pünkösd napján hulló eső nem hoz hasznot, sőt olyan vélekedés is volt, hogy rossz búzatermés várható, ha pünkösdkor esik az eső.