| |
| |
| |
Nem mulatság volt hajdan az áldomás. Legkorábbi történeti adatunk róla a honfoglaláshoz kapcsolódik. Anonymus, III. Béla király névtelen jegyzője ,,A magyarok tettei" című művében írta, hogy amikor Ond, Kelet és Tarcal vezérek egy hegy tetejéről az új hazát megpillantották:
,,Azon a helyen, pogány szokás szerint, egy igen kövér lovat leölvén, nagy áldomást tőnek."
S ha tovább forgatjuk a krónikát, azt is olvashatjuk benne, hogy amikor Árpád és főemberei hírül vették, hogy seregük már a meszesi kapuig jutott:
,,Igen nagy örömmel örvendezések, és pogány szokás szerint áldomást tőnek... egész héten át ünnepélyesen lakomáztanak és csaknem minden nap megittasodtanak."
Az idézetek lényegében már meg is magyarázták, amit a nyelvtudomány is tanúsít, azt ti., hogy az áldomás jelentése akkoriban áldozat volt, a szó honfoglalás előtti szavunk, az ugor eredetű áld, áldoz szó származéka.
Az áldomás tehát áldozat volt, olyan vallási szertartás, amelynél az ember hódolat, könyörgés vagy hála nyilvánításából az istenségnek jelentős értéket ajánl fel és semmisít meg. A nomádnak, így a magyarságnak legértékesebb tulajdona a lova volt. Közülük választotta a javát, s azt ünnepélyes keretek közt leölve, legjobb részét ajánlotta fel istenének, vagyis áldomásozott. A hús nagy tömege azonban megmaradt. Hogy kárba ne vesszen, megsütötték vagy megfőzték és elfogyasztották. Az áldozatot vagyis az áldomást így lakoma követte, amelyről az ital sem hiányozhatott. Az áldomás így mulatsággal is végződhetett.
Priszkosz Rhetor, Attila udvarában járt bizánci történetíró tudósít bennünket arról, hogy a hunoknál italáldozat is volt. Az áldozat bemutatója felajánlotta az istenének az italt, majd a kupából a földre vagy a tűzbe loccsantotta az első kortyot, a többit megitta.
Bár közvetlen bizonyítékunk nincs, mégis fel kell tételeznünk, hogy a honfoglaló magyarságnál is dívott ez a fajta áldomás, ugyanis a későbbiekben már mint ősi szokás szerepel az italáldozat. A letelepülés után aztán nem a ló-, hanem - érthetően - az italáldozat hagyományozódott tovább, de mivolta jelentősen módosult.
Első írott emlékünkben a sárospataki plébános által földvétel bizonyságára kiállított, 1310. november 5-én kelt oklevélben olvashatjuk, hogy az adásvétel tanúk előtt történt, s hogy a vevő:
,,A hely szokása szerint a szerződési zálogot és az áldomásitalt megadta."
Ugyancsak áldomást isznak egy 1349. évi oklevél szerint szőlő ajándékozásánál, egy 1399. évi oklevél szerint pedig peregyezség alkalmával is, ,,az egyeség megerősítésére és bizonyságára".
Kapunk felvilágosítást Werbőczitől is. Hármaskönyve III. részének 35. címében, tóvételről szólván, többek között ezt írta
,,Vásárkor szokás szerint áldomást ivott vagyis ahhoz szerencsét kívánt."
Az 1545. évi tordai országgyűlés határozata már részleteket is közöl, amikor kodifikálja a hagyományt:
,,Ló, ökör és bármi más dolog vásárlása alkalmatosságával azt az eljárást kell követni, hogyha valaki piacon, vagy bárhol és bármikor vesz valamit, a vevő annak a községnek vagy falunak becsületes és tisztességes emberei előtt, ahol a vásár történt, a becsületes vásár jeléül Szent János poharát köteles adni, amelyet anyanyelvünkön áldomásitalnak szoktak nevezni; ámhogyha a vevőnek a vásárolt dolgok miatt valami pöre támadna, igazolják a becsületes vásárt azoknak az embereknek a tanúsága, kik a Szent János pohárnál jelen voltak."
A Szent János pohara vagy János pohár elnevezés az egyháznak az ősi hagyományokat - itt a boráldozatot - megváltoztatni, és a rossz szokásokat - a részegeskedést - zabolázni törekvő tevékenységében gyökerezik. Az elnevezés a János napi, december 27-én tartott borszentelésből, és abból a legendából fakadt, amely szerint János apostol Aristodemost akarván megtéríteni, megitta a mérgezett bort, de az nem ártott meg neki. Innen ered egyébként János poharának még a búcsúital jellege és gyakorlata is. Az elnevezés, a szokással együtt, német nyelvterületről származott hozzánk, és az erdélyi szászok a náluk viszont újként honosodó áldomásitalra is ráragasztották. Ez az elnevezés aztán más vidéken is elterjedt.
Szűkszavúan, de a ceremóniáról közöl adatokat egy 1561. évi, Szántó város által, házeladás ügyében kiállított oklevél, amikor leírta, hogy a vevő az adásvételt ,,a város ősi szokása szerint vendégséggel (szerződéssel, vagyis a nép nyelvén Áldomás itallal és Urkon pohárral) - amelynek kihirdetője és felmutatója Búzás János volt - a jelenlévők előtt megerősítette".
A ceremónia további részletét ismerteti egy szőlő eladása körül támadt per 1581. évi okirata. Az egyik tanú vallotta:
,,Az áldomás ital lőtt Körtvélyest, az bírák és polgárok előtt, ott volt mind az két fél, Kelemen Imre és Balázs Miklós, és Kelemen Imre kérésére én mutattam föl az Urkon pohárt, és letötte Kelemen Imre az 84 frt-t, és másnap fől vette Miklós az pénzt; én nem hallottam, hogy senki ellenezte volna."
Az urkon vagy ukkon pohár néveredetre háromféle magyarázat is van. Az egyik szerint a német Urkunde vagyis bizonyság, tanúság szóból eredne. A másik szerint a finneknél a tavaszünnepen szokásban volt Ukko pohár származtatta. A harmadik változat szerint viszont a mongol uughon, vagyis ital szó magyarosítása lenne. - Az ukkon poharat egyébként, amelyben az áldomásitalt bemutatták, a tanácsházán tartották. A korponai városi levéltárban 1869-ben még őriztek két, XVI. századi, ónból készült ,,ukkonpoharat".
Tokaj, Tarcal és Tállya városok 1613. évi statútumának 7. pontja már indokol és részletesen intézkedik az ,,áldomásital módjáról"
,,Mivelhogy az Magyarországban lévő nemesek élnek azzal, hogyha... jószágot vesznek és adnak, vagy conventben,... vagy egyéb ahhoz rendelt emberek előtt vallást tészen mind az eladó, mind vevő személy jószága felől, az mi régi eleink is, noha parasztságnak neveztetik, de gondolkozván arrúl, hogy az ő maradékoknak bízvástabban... szerezhessenek... indulatlan örökségeket,... csináltatták itt mi nálunk is az pecséteket, hogy annak erejével és áldomásitallal, levélért az mi pecsétünknek az mi helyünkben öröksége és megmaradása legyen: annak felett még csak az áldomás italkor is, ki nem nagy dolog, de erősítik ezek az áldomások az örökségben való megmaradást.... Ezért, hogy ez mi helyünk meg ne tréfáltassék más idegen emberektől és szomszédainktul, törvényünk ez: Hogy ha valamely ember szőlőt [vagy szántót] ád vagy veszen, az áldomásital napjakor, ha itt való, ellenezze, ha akkor jelen nem volna ezalatt, tüzenötöd napig ellenezze,... és az esztendő s három napig perelhet. Ha pedig ezt elnegligálja,... az régi eleink szokása szerint megpecsételjük ez levelet, és annak utánna... törvényt nem teszünk."
Az áldomás tehát az ősi hálaáldozatból s azt követő lakomából a tisztességes tulajdonszerzést bizonyító és megerősítő jogi formaság lett. E forma mögött lényegében a szóbeliség és az írásbeliség küzdelme húzódik meg. A föld népe jobban bízott a szóban, mint az írásban. Érthető. Az írást nem tudta ellenőrizni, el kellett hinnie, hogy az van ott, amit mondanak neki. Félt az ,,úri huncutság"-tól. Az általános fejlődés során aztán, ahogyan szaporodtak az írástudók, egy-egy faluban több is akadt, az írás szerepe fokozatosan növekszik, a szó visszaszorul, az áldomás elveszíti bizonyító jellegét, s ha formaságként tovább is él, megváltozik ceremóniája. A XVIII. század közepétől kezdve már a bizonyságlevelekben ritkán említik.
E folyamattal párhuzamosan - némely esetben már jóval korábban is - az áldomás kiterjeszkedik az élet más területére, keveredik meglevő szokásokkal, részben módosítja azokat, s többféle fajtája alakul ki.
Egyezséget erősítő áldomással, ún. alkupohár-ral éltek a cselédfogadásnál, de gyakorta felhajtották ezt mesteremberekkel is, egyes munkára való megegyezés alkalmával. Úgyannyira, hogy
pl. Gyöngyösön ,,Áldomás"-nak neveztek egy kovácsot azért, mert pénz nélkül is, pusztán az áldomásért megcsinált egyet s mást.
Többféle fajtája dívott a jogvételt jelölő és azt megünneplő, ún. avató áldomás-nak.
Egyike a céhes mesterembereknél szokásos ,,társpohár". Amikor ugyanis az inast ,,megemberelték", vagyis felszabadították, csak az inas sorból lépett ki. Hogy teljes jogú legény legyen, szükséges volt - különösen, ha a legények külön céhbe tömörültek -, hogy a többi legény társának elismerje: legénnyé avassa. Ennek érdekében társpoharat kellett adnia. Ceremóniája koronként, helyenként és mesterségenként változott. Sokszor bizony barátságtalanabb volt, mint a neve. A ráckevei ,,becsületes ifjú molnár céh" 1729. évi rendtartása pl. így hagyatkozott:
,,Az első pohárral kell el költeni Koronás Királyunkért, ismét második pohárral... Kegyelmes Földesurunkért. ...Ismét harmadszor a Fő Czéhnek Fő Czéh Mesteréért, annak utánna az Ó Czéh Mesterért, Ujj és Ó Atya Mesterekért. Ismét Ujj és Ó Bejáró Mesterekért. [Ismét] a közönséges Nemes Czéhnek meg maradásáért, magok közzül is tudni illik mindenki mester legényért tartozzék egy egy középszerű klázli bort el költeni."
Kilenc ,,klázli", vagyis pohár bort hajtott fel tehát, amíg a legényekhez ért, s mire azokért is poharat ürített, bizony 15-20 pohár ital is lecsúszott a torkán. Foroghatott vele a világ, s nagy szerencséjének tarthatta, ha nyomban szégyent nem vallott a becsületes céh színe előtt. De hogy élete eme fontos fordulópontjának további ceremóniájára nem emlékezett, az bizonyos.
Céhes kézműveseinknél sor kerülhetett később is, de már barátságosabb áldomásra. Előbb akkor, amikor a legény ,,remekelt" és utána ,,mesterasztalt" adott, vagyis amikor mesterré avatták. Aztán pedig, amikor a mestert céhmesterré választották. S gyakorta két áldomást is tartottak. Sokfelé élt ugyanis az a szokás, amit pl. a szegedi fazekasok 1771. évi céhlevele szabott meg:
,,Czéh mesternek választása minden esztendőben a Czéhnek esztendős napján tartassék."
Az esztendős nap pedig évfordulója volt annak a napnak, amikor a céh a privilégiumát megkapta. S ezt minden évben emlékáldomás-sal ünnepelték meg.
Legényavató áldomás-t a föld népe is tartott, amikor is a ,,suttyót" a legények közössége tagjává fogadta. Az áldomásivás mellett sokféle egyéb ceremóniája is kialakult, de ez volt az általános, jóllehet ennek is többféle formája dívott. Aporkán pl. nyolc katonaviselt legény koccintott és fogott kezet az új legénynyel. Balatonfelvidéken egyszerű áldomásfizetéssel járt. Garamvölgyön - mint másutt is sokfelé - keresztapát választott, azzal egy icce bort poharazott, s az első koccintásnál a keresztapa ezt mondta neki:
,,Eddig tartottalak jó barátomnak, most már tartalak jó keresztfiamnak. Úton vagy útfélen ha valaki megsért előttem, majd elbánok vele."
A felavatott legénynek most már joga lett dohányozni, kocsmába, fonóba, lányos házhoz járni, leányt táncba vinni, búcsú-verekedéskor a többi legény védelmére kelni.
Ugyancsak avatóáldomást adott az újonnan választott bíró, mint ahogyan a kántor is. Az előbbinek ,,esete" volt a neve, az utóbbinak ,,torokáldás".
Végső soron az ősi győzelmi áldomás emlékét őrző emlékáldomást tartottak sokfelé, amikor a közösség életében bekövetkezett jelentős kedvező változás napjáról esztendőnként megemlékeztek. Rendszerint népünnepély formában szerveződött, és a település egészének mulatsága lett, ellentétben az egyéb áldomással. Ilyen volt pl. az ikerváriak ,,József-pohara" annak emlékezetére, hogy gr. Batthyány József a határban levő legelőjét a községnek adományozta. Vagy az alsórákosuk pünkösd utáni első vasárnap tartott áldomása, annak a napnak a megünneplésére, amikor a jobbágyfelszabadítást a helységben kihirdették.
Német építőmunkások terjesztette, lényegében végző s így hálaadó áldomás a később-a kitűzött gallyról - ,,bokrétaünnep"-nek nevezett áldomás. A ház fedelének elkészültekor összegyűltek az építők, a családtagok, és a gazda egy pohár borral felköszöntőt mondott. Lapujtőn pl. így hangzott:
,,Légyen hála az Istennek, hogy e munkát elvégezhettük. Kívánom, hogy az Isten adjon erőt, egészséget a mívesnek, hogy többet is építhessen,... [Nekünk is] adjon Isten erőt, egészséget, míg élünk, határainkban, mezeinkben pedig áldást."
De áldomást adott a gazda más munka bevégzésekor is. Aratáskor, kendernyüvéskor, fonóban, fosztóban, szüretkor ezzel kezdődött a mulatság. S ugyancsak hálaáldomás járta a halászoknál a hálókötés befejeztekor vagy a sikeres, jó fogás után.
Leggyakoribb, legáltalánosabb és legtovább élő azonban az adásvételi áldomás maradt, újabbkori nevén az ,,alkupohár, foglalóbor". Sokszor még egy tyúk eladásakor is éltek vele. S a jószág eladásánál sokfelé tartották azt, amit a pusztafalusuk
Azt mondta Szent Tamás,
Hogy közös az áldomás.
Vagyis mindkét fél fizette, s azzal biztatták egymást:
Én tettem áldomást, tegyél te is!
De az áldomás még a XIX. században sem lett közönséges mulatság. Kiss János írta a ,,Tudományos Gyűjtemény" 1823. évfolyamában
,,A bort felállva és söveget vetve isszák, jeles formulával elköszöntvén, egészen vallásos ábrázatot adnak annak úgy, hogy az áldomásivás még ma is egy néminemő isteni tisztelet a magyaroknál."
Csak jóval később szakadt el az ősi gyökerektől az áldomás, de ünnepélyes jellege akkor is megmaradt, mint ahogyan a pohár borral való felköszöntés, szerencsekívánat és hálamondás is. Századunk első negyedében aztán már inkább ünnepélyes lakoma lett, valamely örvendetes alkalmat ünneplő, víg evésivás. S bizony ma már, amikor pohár borunkkal valakit felköszöntünk, aligha gondolunk arra, hogy az ősi áldomást idézzük, de azzal a mozdulattal emeljük poharunkat, amellyel hajdanában az áldomás kihirdetője az ukkon poharat bemutatta. Emeljük hát fel búcsúzóul mi is, de már Szent János poharát, és olvassuk el áldását a szolnokiak rigmusában
Szent János áldása terjedjen fejünkre,
Bú és bánatunkat fordítsa örömre.
Bor, búza terméssel, arany ezüst pénzen,
Mindezekért szükséget ne lássunk pénzből,
Barátság és jókedv ne múljon szívünkből.
Jók legyünk magunkhoz, jót tegyünk másoknak,
Mert ez fundamentuma földi boldogságnak,
Örömnek, jókedvnek, minden vigasságnak.
|
|
| |
|
Kommentáld!