Térj be hozzám...

Szeretet.....

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vámpír. Ez a vámpír a Kietlenség Völgyében lakott és lehajtott fejjel, földre szegezett tekintettel vándorolt állandóan, maga sem tudta hová. Látta a szürkeség

ben a némán elhaladó, céltalanul ténferegő vámpírtársait, de sosem gondolta, hogy szólni kellene hozzájuk, sőt egyáltalán sosem gondolt semmit; kőből volt. Nem hitt semmit, csak a sivár, kietlen, szürke világot látta állandóan.

Egyszer azonban teljesen ok nélkül, mint ahogy egy esőcsepp lecseppen egy falevélről, hullott elé egy szó: "Miért?" - "Mit miért?" Ekkor felnézett az égre és látta, hogy egy hasadék nyílik az égen. Ezen elcsodálkozott és egy kicsit meg is ijedt, próbált emlékezni, hogy mikor látott már itt ilyet, de nem jutott eszébe. Nézte a közelben lévő néma vámpírokat, de egyikük arca sem fordult az ég felé. Most először nézte meg őket jobban és akkor tűnt fel neki, hogy ezek a lények kétségbeesetten és szomorúan keresnek valamit, de az nincsen a földön. "Nézzetek fel!" - akarta kiáltani, de nem jött ki hang a torkán; néma volt. Bénultan állt, mint akire láncok tekeredtek és nem eresztik, és látta, hogy nem tehet semmit. "Miért?" - visszhangzott benne a szó. Úgy érezte, hogy látja a választ, de mégsem álltak össze a fejében a szavak, hirtelen üres lett, könnyű és emelkedni kezdett a hasadék felé.

Egy másik világba került és egy ideig gondtalanul éldegélt itt, ez a világ a színeivel és a formáival lefoglalta és elkápráztatta őt, aki olyan sokáig élt a fénytelen szürkeségben, de az idő múltával egyre sürgetőbben érezte, hogy keresnie kell valamit. "Miért?" Egyszer véletlenül kezébe akadt egy kép.

Nézte és arra gondolt, hogy milyen... milyen...; és nem találta a szót. Kezében a képpel a tükör elé állt. Hosszan nézte a tükröt, amiben nem látott semmit és összeálltak a fejében a szavak: "Ki vagyok én?"... "Miért?"

Ekkor gondolt először a fényre. Hátha amit keres az csak a fényben látható. Összeborzadt ettől a gondolattól, minden porcikájában érezte a félelmet és sírni kezdett a tehetetlenség miatt. Remegve szorította a kezébe a képet és így szólt hozzá: "Téged kereslek, de miért?" Nézte az ajtót, amin túl sütött meleg sugaraival a nap. "Mi van ott, mi lesz? Célba érek? Megtalálom? Meghalok? Miért?" Így csapongtak az agyában a harsány és ijedt gondolatok. Hirtelen egy mosoly tűnt fel, ami elfoglalta a gondolatok helyét és elűzte őket messzire. Kilépett a vámpír a fényre. Érezte, hogy nem égeti a nap, hanem simogatja és melegíti és a melegsége nem fájdalmas, hanem csak furcsa, mert már régen nem érezte. Látott valakit közeledni, és ő is elindult felé.

A kép kihullott a kezéből és a földre esett. Egymással szemben álltak, úgy néztek egymásra, mint egy tükörbe és nem láttak mást csak arany színű fényt.

Címkék: mese...