Egy asszon két vétkecskéje

Én az uramat sohase szerettem. ínem es akartam hezza menni, de ők erőst nagy nemzetek voltak, mü erős szeények. íédesanyám s a testvéreim addig montak,mí reavettek és én elmentem utána,

Az emberemnek vót két fiú testvérje. Azok imán házasok vótak, a menyecskéik szépen őtöződtek. Gondoltam lesz nagy házunk, miféle. S ugye melyen a fiatal? Hallgat a szüleire, Én es hallgatta, férjhez mentem a emberemhezm de soha-soha nem szerette. Mikor  jött bé a házba, úgy éreztem, hogy egy nagy homályereszkedikreám, Mikor ment el, nekem jöff fel az áldott nap!

Imám három estendeje asszon vótam, s nem született gyermeke, nem született a sógorasszonkáimnak se. Filembe jutott, hogy nem esemlegetnek münket egyebkent, csak öster menyeknek. Nálunk a meddőknek mondják, hogyösterek Azt tartották, hogy amelyik asszonnak nem  ad gyermeket az Isen, annak valami erőst nagy bünnye van.Mikor én ezt meghallottam, mintha szüvembe egy nagy kést cágtak vóna.

Vot nekem egy jó kicsi komacskam, az asszonyával es erőst jót vóltunk. Jártuk egymás életjibe. Egy nap, mikor az emberem elment fuvarba, a komacskam odjaött nálunk. Mondom én neki:

Ne, édes komámuram, mit beszéllnek a faluba. Az Isten megfizeti, segéljen meg. Akkor a komám megsegélt. Akkor születetta fiam. Na vót ööm, apósómék akkora keresztelőt csinyáltak, mint egy lakodalom. Az emberem nem tudta száát esszefogni, ment végig a falun, minden kapu tetejin bérikolytott, hogy neki fia van, a embereket elől, hátul esszeszedtea korcsumába mind lerészegítette.

Tőt-múlt az üdő, s há nekem a filembe jutott hogy esent mit zuhatolnak a faluban az asszonyok. Azt beszélik, nem az emberemé a gyerek, Na, gondoltam én magamban: Álljatok csak meg!

Egyszerke esent úgy történyedett, hogy kettecskén maradtunk a komácskámval. Megpanaszkodtan neki: Ne, édes komámuram ,mit beszéllnek a faluba. Édes komámuram az Isten megfizeti, segéljen meg.

Akkora komácskám esent megsegélt, akkor született Trézsim.

Mi az uramval a gyermekeket erőst szépen felnöveltük. Nem vót soha semmi baj. Csak most,hogy elyen öreg letem, gyakracskán eszembe jut:

-Vajjon, ha meghalok, jobbja felől veszen-e a Jóisten? Erőst bízom a Jóisten irgalmában, mert én  egyébként erős jó, istenfélő aszon vótam, soha az igaz útról le nem tértem. Eppe csak ez a két vétkecském vót egész életemben. Erőst bízom, mert most csak számitsák meg!Az én két vétkecskémből hány lélek dicséri a Jóistent, Trézsimnek lett nyóc gyermeke,es azoknak a gyermekei..... Biztosan a jobbja felől veszen a Jóisten.

Higyjék meg, ezen a világon a legnagyobb dolog a szerelem.Ha nincs társad vagy szeretetlen társval kell élj, alyan, mintha örökké homályban vónál. Ha van kit szeress,s tégedet es szeretnek,magad virág vagy, s örökké süt reád a Nap.

Tél hozta.....    .

Éjszaka megkopogtatták az özvegyasszony ablakát. Gyönge kopogtatás volt. Éppen csak az ujja hegyét érintette valaki az üveghez. De az özvegyasszony szeméből menten kiperdült az álom. Felült az ágyon és hallgatózott. A kopogás megismétlődött. Most már nem állhatta kérdezés nélkül.

- Ki az?

Jó darabig nem felelt senki. A Bogár előkászolódott valahonnan a pajta alól, az ugatott csak.

- Ki az? – kérdezte megint az özvegyasszony, amire mély férfihang felelt:

- Födél alá kívánkozó utas.

Azt se lehetne mondani, hogy nagyon meglepődött. Az őszben is bekéretőzött így éjféltájt az istállóba a képárus ember. Hagyott is itt egy szentképet. Cirokrámában most is ott lóg az óra mellett. Két hete sincs, amikor a köszörűsök kívánkoztak be a házba. Igaz, csak az istállóba kerültek, de ott is baj lett velük. Az új szőrpokrócot megtöltötték csimasszal. Két napig gáti-vízben kellett áztatni.

Leszállt az ágyról és az ablakhoz ment. Nem igen látott a sötétben, A lába is fázott a szoba földjén, hát csak annyit mondott:

- Eredjön az istállóba, jó meleg az. A jászol alatt megtaláli a pokrócot.

- Szépen köszönöm.

Szeretett volna már a dunyha alá bújni, de nem volt nyugsága a pokróc miatt.

- Megmondom, hogy a pokrócomat mög ne tőtse féröggel, osztán, ha világot gyujt, vigyázzon, hogy baj ne essék.

A nehéz, csizmás lépések kopogtak a fagyos úton az istálló felé. A Bogár se ugatott már. De inkább örvendező vinnyogással ugrándozta körül a vándort.

Az özvegyasszony nem sokat spekulált ezen. Füléig húzta a dunyhát és még végig se gondolta, hogy meg ne töltse a vándor csimasszal a pokrócot, de kiváltképp, hogy bajt ne csináljon a gyujtóval: már aludt is, mint a bunda.

Reggel korán kelt. Két tehene, egy tinója volt az istállóban. A hidasban disznók, az ólban baromfi. Várják azok az eleséget. Nem volt éppen szegény asszony. Volt egy kis birtoka is. Maga szántotta. Járom elébe fogta a két tehenet, húzták azok az ekét, mint a parancsolat. Minden dolgot elláttak. Markos, keménykötésű fehércseléd volt az özvegyasszony. Nem félt a munkától. Nyáron tarló törte a talpát, kasza, kapa nyele fájdította a tenyerét. Télen a meghalt ura ködmönében, csizmájában járt. Mindig kerülte az embereket. Hétszám szóra se nyílt volna a szája, ha a tehenekre nem káromkodik, mert lekuszálják a saroglyából a szénát, vagy a tikokat nem eteti hangosan a fenével, mert pazarlik a rengeteg szemestakarmányt, tojni meg lusták.

Nem volt éppen csunya asszony. Sátoros-ünnepen, ha jól kimosakodott, menyecskésre kötötte a fejét, még talán szépnek is lehetett mondani.

Belebújt a csizmába, ködmenbe és ment kifelé. Hogy utat spóroljon, előbb a pajtába nyitott be. Ölre kapott egy jó terő szénát és vitte a tehenek elé.

Most jutott csak eszébe a vándor. Ott ült az az istálló-ágyon. Nagy szőrsapka a fejében és fújta a pipafüstöt.

- Hát maga má főkőt?

- Keveset alszom. Már a vellát is fölvettem.

Az ám! Most látja csak, hogy a jószág alatt megalmolt a vándor. Rendben kidobálta a trágyát és friss szalmát hintett helyébe.

- Minek fárasztotta magát?

- Köll a két karomnak a munka.

Az özvegyasszony csak hordta a saroglyába a szénát. Kieresztette a tikokat, moslékot készített a disznóknak, aztán, kezében a fejőkével, jött vissza az istállóba.

A szőrsapkás még ott ült az ágyon. Meg se moccant, csak pipázott. Az özvegyasszony elkezdte a fejést. Ekkorra már megvilágosodott a homályos istálló. A langyos tejszag úgy úszkált a párás levegőben, mint kék égen a bárányfelhő. A tehenek, meg a tinó rágta a szénát, a tej meg csurrant a bádogba. Az özvegyasszony az ágy felé nézett. Tekintete találkozott a szőrsapkáséval. Nem szokta ő az ilyen asszonyos tempót, de most elborította szélfútta arcát a pirosság. Nagy, barnára tárulkozó szeme volt a vándornak. Simogat, mint a bársony, tüzesít mint a parázs. Az özvegyasszony két térde között megbillent a fejőke és a habos tejből tócsányi odalöttyent a földre. Mintha legalább is a Léna volna az oka, úgy kiabált:

- Nyughass má, hogy a fene essön beléd!

Egyre csak a Léna vajszínű tőgyét nézte, de érezte magán a barna szemek sugárzását. Belehúzta nyakát a ködmenbe, hogy orráig elveszett benne. Nyugtalan kézzel rángatta a tehén csecseit és, ahogy megtelt a fejőke, indult kifelé.

Már bevágta maga után az ajtót, amikor hirtelen visszalépett:

- Hozok a bádogpohárba tejet. Megissza?

- Ha nem sajnáli tőlem…

Majdnem csapig töltötte a kék poharat. Kenyeret is szelt hozzá. Akkorát, hogy ha gyerek lábára esik, megsántul belé. Vitte az istállóba.

- Ögye meg Isten nevibe…

Az kivette szájából a pipát, maga mellé fektette és nyúlt az ételért. Nagyokat hörpintett a tejből, a kenyeret meg úgy falta, mint az éhes kutya. Alighogy megforgatta a szájában, már nyelte le.

Az özvegyasszony megállt előtte és nézte. A jó Mária tudja miért, de öröm volt neki, hogy ilyen jóízűen eszik a férfi. Öröm volt neki az, hogy ő adta az ételt. Maga gyúrta a kenyeret, maga fejte a tejet; ez meg eszi, issza két pofára, hogy nyelni is alig győzi. Csak állt és nézte, ködmöne alatt meg érezni kezdte, hogy dobog a szíve. Dobogott, vert az olyan nyughatatlanul, mintha a helyéből akarna kiugrani. A kezét, ha nekiengedte volna ebben a pillanatban, bizonyosan meg nem áll, csak a férfi képén. A tenyere rásimulna a borostás, csiklandozó arcra, ujjahegye megérintené a csomós, fekete bajuszt…

Összerezzent. A férfi nyujtotta feléje a bögrét.

- Jó vót…

Bement a szobába. Tüzet rakott. Szalonnát szelt a vaslábasba és tojást vert rá. Nagyban keverte a fakanállal, amikor kopogtak az ajtón. A szőrsapkás volt.

- Vágok egy kis tűzrevalót, ha megmondja, hol a fejsze.

- Minek fárasztaná magát?

- Nem fárasztom. Csakhát a frustukért…

Elvette az ágy mellől a fejszét. Megmutatta, hol a favágitó, aztán ment vissza a szobába. Meleg lett a ködmen. Odadobta a ládára.

Fazékba öntötte a tejet, aztán kitisztogatta a szobát. Közben fülelt kifelé. Hallotta, hogy csattog a fejsze. Később még két tojást ütött a szalonnára. Dolgozott, hát egyen is a szőrsapkás.

Két tányért tett az asztalra középre a vaslábast. Ment a favágitó felé. Akkora határ fa púposodott ott, hogy két hétig is elég lesz a spórherdbe. Lehet, hogy háromig is. Sokat fölvágott a szőrsapkás; szentigaz. Megérdemli a tojásos-szalonnát. Éppen csak az a baj, hogy nem látja sehol sem. Lehet, hogy utilaput kötött már a talpára. A fejszét meg vitte magával. Ha csak nem az új pokrócot is.

Elkerül az istálló felé. Igazság szerint még örül is, hogy ott látja a szőrsapkást. Hogyne örülne. Igen nagyon féltette a fejszét, meg a szőrpokrócot.

- Gyüjjék, osztán nyeljön egy-két harapást…

Most veszi csak észre, hogy faforgács fehéredik az istállóágy körül.

- Új nyelet csináltam a fejszébe. A régi már rühedt volt. Éppen belevaló diófát találtam.

Csak annyit mond rá:

- Kiszógált vóna még egy esztendeig. Talán többig is.

- Az is lehet.

- Gyüjjön mast, merd asztalon az étel.

Kétszer nem kellett mondani. Ment az. Csak úgy koppant a csizmája sarka a gangkövön.

Az asztalnál messze ültek egymástól. Az özvegyasszony telimerte a férfi tányérját. Az övének éppen csak a fenekére jutott. Megérdemli a szőrsapkás. Három hétre való fát vágott, nyelet csinyált a fejszébe. Meg is ette az utolsó falatig az ételt. De még a tojás legkisebbik maradékát is kitörölte.

Az özvegyasszony csak nézte ölberakott kezekkel. Nem volt beszédes ő sem. Éppen csak tessék-lássék kérdezte:

- Osztán messzirű gyütt?

A szőrsapkás lenyelte a kenyérmaradékot, megtörölte a zsebkését, becsattintotta, aztán bólintott. Később szóval is kimondta:

- Messzirű…

Avval már föl is állt.

- Három foka hibázik a saroglyának; azt még megcsinyálom.

- Csak tögye kedvit.

Mérgesen mondta ezt. Merthogy látta: annyira iszkol kifelé a szőrsapkás. Mintha bizony ő az orrát leharapná. Hát csak eredjen. Farigcsálja a saroglya fokát. Mintha a széna nem állna meg benne így is. Csak eredjen, tegye kedvit.

Napszállatig nem is nézett kifelé. Csak etetés-időre ment az istállóba. A szőrsapkás éppen a hátizsákját csatolta. Szinte ijedten buggyant ki belőle:

- Elmén?

- Megcsinyáltam a saroglyát. Öt foka hibázott. Kettő a másik végibe is. Isten megáldja.

- Isten áldja…

Mén ez. Még csak vissza se néz; úgy mén.

- Halli-e?

Már nyitva az ajtó. Tódul be rajta a hideg.

- Csukja be, mert megfázik a tinó.

Nagyon bánja most, hogy ködmen van rajta, meg csizma. Az se látszik ki belőle, hogy asszony. Pedig maga is tudja: ha jól kimosakszik, menyecskésre köti a fejét, nem is csunya asszony.

Valamit mondani szeretne, de nem tudja, milyen szóra igazítsa a nyelvét. Elszokott a beszédtől. A tehenekre szokott csak káromkodni, meg a tojás miatt a baromfiakat szidni.

Csak nézi a szőrsapkás lábát. Vastagtalpú csizma van rajta. De még hozzá milyen csizma! Szárig föl, fűzős. Messziről-gyütt ember ez, mert erre-tájon nem is árulnak ilyet. Tudja, hogy nem ez kívánkozik belőle, csak erre jár a szája:

- Szép csizma.

Nagyon büszke lehet rá a szőrsapkás, mert fönnhangon mondja:

- Nem ereszti körösztül a vizet.

- Fűzős csizma.

- Nem köll ajtószárfához szorítani, ha le akarom húzni.

Lám, most hogy megeredt a szava. A csizmáról tudna ez beszélni talán csillagköltéig is.

- Igazán el akar mönni?

- Messzi út van előttem.

- Azt gondultam…

Meglátta az ágy alatt a szecskás-kosarat. Most már tudta, mit mondjon.

- Azt gondultam, még a szecskás-kosaram fülit is megigazíti. Leszakadt mind a két füle.

Úgy látszik, ehhez is ért, mert már csatolja le a hátizsákot.

- Fűzfa van-e?

- Van ám! Nyőtt a gyepübe annyi, hogy irtani se győzöm.

Lámpagyujtásnál már ott ült a szobában a vándor. Forgott, hajlott kezében a fűzfavessző. Az özvegyasszony járt ki-be, készítette a vacsorát. Gyúrta a tésztát, vágta a metéltet. Olyan tüzet rakott, hogy karácsonyi kalácsot lehetett volna sütni a lángjánál.

A szőrsapkás belehajolt a kosárba. Mintha csak magának szánta volna, úgy mondta:

- Kár a sok szép vesszőér.

- Kár-é?

- Olyan kosár kerülne belőle, hogy csak na!

- Ha vóna, aki megcsinyáli. Ha vóna…

- Löhetne éppen. Ha rászánnék egy napot.

- Úgy ám, de mikor ojjan hosszú út van még előtte.

- Meg talán új kosár se hibázik itt. Hadd nyőljön a fűzfa.

- Hibádzik az, merhogy ojjan sincs, akibe a pallásrú hordozzam a kukoricát.

Most hát kimondta. Tegyen a szőrsapkás a gondolatja szerint. Beledobta a forró vízbe a metéltet. Megszűrte, leöntözte zsírral, meghintette mákkal. Odaállította az asztalra. Meg is töltötte a mákostészta gőze egy-kettőbe a szobát. Mondani se kellett: odaült a szőrsapkás az asztalhoz. Tűzte, rakta villája hegyére a tésztát. Kikotorta a tányérját, aztán ment az istállóba.

Másnap pirkadáskor, hogy caplatott az özvegyasszony a pajta felé, látja ám, hogy nagyban hajuldozik a szőrsapkás a gyepünél. Akkora köteg fűzfát levágott, hogy győzi emelni. Behordja a spórherd mellé és nekilát a munkának. Nagyfenekű kosárba kezdett. Nekihajolt a munkának feszt. Járt a keze. Csak a száját csukta szorosra. Drágán mérte a szót. Estefelé azonban elkezdett dudorászni. Brummogva, dönögve danolászott. Az özvegyasszony ingatta fejét, mintha muzsikában volna.

Ezen az estén már a szobában aludt a szőrsapkás.

Az özvegyasszony pedig másnap nem szedte magára se a csizmát, se a bőrködment. Kimosakodott, mintha virágvasárnapot érezne. Menyecskésre kötötte a fejét. Valóban szép asszony volt. A szőrsapkás ugyan nem mondta ki ezt, de a tekintete sok mindent elárult.

Merthogy nem mondott az ki semmit. Hallgatott, de a keze mindig járt. Megfonta a nagy kosarat, megfonta a kiskosarat. Kenyérsütő-lapátot faragott, a szekérbe új lőcsőt. De még a félszer tetején is felszögelt három szál deszkát. Sokszor danolászott, brummogva, dönögve; az özvegyasszony meg ingatta hozzá a fejét, mintha muzsikában lenne.

Összehangolódott a kedvük a vidámodásban, összehangolódott a kezük a munkában. Együtt hordozták a saroglyába a szénát, vágták a szecskát, darálták a répát.

De ahogy olvadozni kezdett a hó és kékbe langyosodott az ég szürkéje, mintha kicserélték volna a szőrsapkást. Nem volt nyugsága a szobában. Meg nem ült volna a spórherd mellett, nem volt kedve a munkához. Nem is danolászott már. Csak nekidült a gangdúcnak és nézett a nyárfasor felé, amely mutatta, hogy merre kanyarodik az országút.

Nem volt nyugsága. Befűzte a csizmáját, fejébe csapta a szőrsapkát és futott el hazulról. Napszállatkor került csak vissza. Nagy ág somfát hozott, amelyen porzott a sok sárga virág. Még a szőrsapka mellé is tűzött belőle. Csizmája sáros volt, kezét összekarmolta a szederinda. De a szeme fénylett és a száját csücsörítve fütyörészett. Aztán hirtelen abbahagyta, hangosat sóhajtott és azt mondta:

- Hallottam máma, hogy danolászásba kezdett a pacsirta. Kirepült már fészkéből a kis gilice is. Gyünnek a fecskék…

Az özvegyasszony csodálkozva nézett:

- Mér beszélöd ezt?

De az csak nézett kifelé az ablakon, a nyárfasor felé:

- Messzi út van még előttem…

Éjszakára se maradt már a szobában. Azt mondta, csak a csillagok alatt gyün meg az álma. Kifeküdt a gangba. Az özvegyasszony félve járt körülötte. Nem merte kérdezni, nem merte étellel kinálni.

Mire megjöttek a fecskék, nyoma veszett a szőrsapkásnak. Leakasztotta a gangfalról a hátizsákot, befűzte a csizmáját és elment. Nem vitte magával se a fejszét, se az új pokrócot. Nagy kosár, kis kosár, kenyérvető-lapát, kocsilőcs itt maradt utána. Csak ő maga ment el. Úgy, hogy még azt se mondta: «befellegzett». Isten-áldjont se mondott. Talán csak a Bogártól búcsúzott el.

Az özvegyasszony ledobta a menyecske-kendőt. Kékfestettel kötötte szorosra a fejét. Meleg volt már: ködmen nem kellett; de a lábán még elkelt a csizma.

- Tél hozta, tavasz vitte! – sóhajtotta magában.

Aztán megindult a pajta felé. Ölre kapott egy jókora öl szénát és vitte a jószág elé a saroglyába.   /Sásdi  Tél hozta, tavasz vitte…/