Térj be hozzám...

Tündérek lelke

Olyan a tündérek lelke, mint a

szivárvány, amit ők rajzolnak fel az égre. Aki csak úgy messziről ránéz, azt hihetné: szép, szép, de csak egy kis áttetsző csillogás. De próbálná bárhogy is, mégsem juthatna el soha a szivárvány másik végéhez. Ha valaki egy kicsit jobban figyel hát, hamar rájön, hogy a tündérlélekből a végtelen kacsint vissza rá. Aki pedig nem csak nézi, de igazán látja is, az tudja: a tündérlélek szivárványának sokszínű harmóniájában a boldogság derűs napfénye a fájdalom felhőinek milliónyi könnycseppjén szűrődik át.

De mégis, a tündérlélek szivárványában ott rejtőzik a világ minden szépsége. Benne van a májusi orgonák hamvas szirmaiban tobzódó tavasz színe. Megcsillan rajta a lila akácok fölött bódult násztáncba szédülő kék lepkék szárnyán játszó fény, a mosolygó tündérszemek égszínkékje. A hegyek fenséges fenyveseinek gyantaillatú mélyzöldje, de a tavaszi rétek dús, szelíd, üde zöldje is. Benne ragyog a nap, benne a búzamezők színe, a méz édes színe, a tündérlányok aranyhaja. Benne táncol a szenvedély tüzének színe. Benne dobog a tündérek forró szíve, benne él arcuk pírja, ajkuk rózsalángja, a hajnal fénye. Ilyen a tündérlélek szivárványa.

Ilyen a tavasztündér lelke, aki nem csak a vizek hátát, de az emberek szívét szorító jégpáncélt is fel tudja olvasztani egyetlen mosolyával. Ilyen a nyártündéré, aki a szív szelíd tavaszi zsongását egyetlen nevetésével a nyár éltető, örök forróságává szítja. Ilyen az ősz tündérének lelke, aki a vad nyári tüzeket úgy varázsolja bele az ősz zamatos gyümölcseibe, hogy megmámorosodik, aki csak egybe is belekóstol. Igen, ilyen a hótündérek lelke is. Hiszen hogy tudhatnák különben a tél hideg álmát a hópelyhek táncoló csipkéivel, a jégvirág mesebeli rajzaival, a zúzmarás ágakon csodásan szikrázó napfénnyel megszépíteni?

Minden tündérlélek szivárványában ott rejtőzik hát a tavasz, a melegség, a szikra, a tűz. Az érzelmek örök tavasza, a szeretet melege, a szerelem szikrája, a szenvedély vad lángolása. Így aztán, ha egy tündér egy halandó társául szegődik, egy embernek ajándékozza a lelkét, az addig vaksi, csak a szürkeséget ismerő ember-szem kinyílhat végre, és a maga boldog teljességében ismerheti meg az élet minden igazi színét, fényét és melegét. Láthatja magát Tündérországot. Láthatja, sőt megkaphatja, örök időkre. Mert a tündérlélek ragyogó szivárványa egyben mégis különbözik az égen ígéretként feltűnő, halvány visszfényétől: az égre feszülő fényhíd rendszerint gyorsan eltűnik, egy tündér lelke viszont örökre azért ragyog, akit társául választott.

Mi hát a szerelem? Nem más, mint az ajándékba adott tündérlélek. A végtelen, ami el akar és el is tud férni egyetlen ember tenyerében. A világot teremtő és fenntartó örök láng, ami önként bújik el egyetlen ember szívébe, mert már csak azt akarja melegíteni. A szférák zenéjének, a vizek vidám csobogásának, a tavaszi szél szelíd susogásának, a madarak boldog énekének harmóniája, ami mind-mind a szeretett emberről szóló egyetlen dalba költözik, hogy a tündérszerelem boldogságáról szólhasson. Mivel pedig a tündérlélek halhatatlan, természetesen az ilyen szerelemnek sem kell soha elmúlnia.

De jaj a tündérnek, ha rosszul választ. Jaj, ha érdemtelennek bizonyul az, akinek ajándékba adta a lelkét. Mert az emberek ritkán tudnak jól vigyázni arra, ami a végtelent hordozza magában. Mert sok ember csak azért táplálja a tüzet, hogy mellette egy magányos, hideg, sötét este vacogása és félelme ellen menedéket találjon, de ha másnap reggel már nincs szüksége rá, akkor vállvonva hagyja azt kialudni, netán még el is tapossa. Mert van, aki a szivárványt csak koronája díszének kívánja. Mert van, aki süket arra a dalra, ami a szerelmes tündér lelkéből árad.

Ilyenkor pedig, ha a tündér lelkére nem vigyáz, aki azt ajándékba kapta, bizony már-már átokká válik a tündérlélek halhatatlansága. Mert ami végtelen, az végtelenül tud fájni is, de ami halhatatlan, az még a végtelen fájdalmat is túlélni kényszerül. De sajnos korántsem nyomtalanul: a szerelmükben magukra hagyott tündérek lelke gyémánttá dermed. Gyönyörű marad, és továbbra is ott csillog benne és rajta a szivárvány minden színe és fénye, ami a halandókat továbbra is gyönyörűséggel tölti el. De a tündér maga tudja, fájdalmasan érzi, hogy valamikor szabad, vad, szenvedélyesen szerető lelke ma már csak hideg, kemény kő, amiből minden kis ütés képes újabb és újabb szilánkokat letörni. Dala vagy elnémul, vagy csak fájdalmasan lüktet, dermedt lelkének szilánkjai pedig gyémántkönnyként áradnak szeméből, de bármennyi fájdalmat hordoz is minden csepp, a végtelen nem fogy el soha.

A tündér pedig csak sír, gyémántkönnyekkel, sír, olykor láthatóan, máskor csak a dalain át, megint máskor pedig csak befelé, hiszen tudja jól, hogy ő arra született, hogy örömöt, vidámságot, boldogságot hozzon az emberek világába, és ezt még gyémánttá dermedt lélekkel se felejti el. Teszi a dolgát, mosolyt csalogat az emberek ajkára és boldogságot a szívükbe, akkor is, ha neki nagyon fáj, akkor is, ha az emberek, akiket felvidít, nem is veszik észre az ő fájdalmát, a tündérlélek fájdalomszilánkjait.

De az, aki a kezdetekkor megteremtette a tündéreket és embereket, nem ilyen szomorú sorsot szánt a szerelmükben csalódott tündéreknek. Aki az örök szivárványt először tündérlélekké formálta, aki mindent lát, a rosszak kapzsiságát és a jók hűségét, a tündérek bánatát és örömét is, az jól látja azt is, hogy aki boldogságot ad, annak nem járhat jutalmul csak fájdalom és szomorúság. Ezért aztán nem csak vidám és szomorú tündérek, jó és rossz emberek vannak a világon. Vannak még mások is, kiválasztott kevesek, igaz látók, akik nem tündérek, de mégis képesek igazi szeretetre, emberek és tündérek szívébe egyaránt belelátnak, és tudnak ott örökké melegítő tüzet, örökké világító, boldog fényt gyújtani. Egyedül ők azok, akiknek még az sem lehetetlen, hogy meggyógyítsák a dermedt tündérlelket, sőt, hogy újra fellobbantsák benne a szerelem lángját.

Az ilyen kiválasztottakkal találkozó tündér választhat, hogy feledést kér-e avagy semmit nem felejt el, de mindenképpen elmúlik a lelkéből minden dermesztő, elmúlik a szomorúság, a fájdalom, a csalódás és a gyász. Nem marad más, mint az emlékezés szelíd békessége, de főleg a boldogság és a jókedv meleg ragyogása és a szenvedély olyan forrósága, ami még a dermedt gyémántot is újra boldogan az égre szökkenő lélekszivárvánnyá bűvöli.

Így hát a tündér végre tényleg boldogan él - de nem ám csak addig, amíg meg nem hal! Nem, hanem örökké, hiszen a tündér szivárványlelke halhatatlan, és a lelkében boldogan áradó dallal a kiválasztott szemébe nézve immár halhatatlan a szerelme és a boldogsága is.

Címkék: