Élt egyszer egy kisleány, aki mindig nagyon magányos volt.
"Különös
gyermek", mondták a nagyok - "buta és nem szereti a lármát",
mondták
a kicsik és ezért senki sem játszott vele. Biztos azt
gondoljátok, hogy
emiatt nagyon unalmas és szomorú élete volt ennek a
kisleánynak. Hát,
egy kicsit szomorú volt ugyan, de unalmas nem, mert a
kisleány sohasem unatkozott. Mindig sok gondolat jött hozzá látogatóba, ő látta
is ezeket a gondolatokat és beszélt velük, mintha
élőlényként előtte
állnának. Szavak nélküli beszélgetés volt ez, amit mindenki
ismer,
akihez gondolatok járnak látogatóba.

Azok a gondolatok, akik a kisleányt meglátogatták, nagyon
különbözőek
voltak, és egész különféleképp voltak öltözve is, már ha egy
gondolatról
lehet egyáltalán ilyesmit mondani. Voltak közöttük szürke
ruhás
szomorúak, örömteliek rózsaszínben, arany csillagokkal,
pirosak és
vidámak, akik pofákat vágtak és kékek, akik mesés
országokról
tudósítottak és kiknek szemei mindig a messzeséget
fürkészték. Nagy
csend kell legyen valaki körül, ha ennyi sok gondolat
látogatja, ezért a
kisleány legszívesebben teljesen egyedül kiment a falu
temetőjébe és
leült a sírok közötti magas fák alá. A kisleány név szerint
ismerte mind a
sírokat és valóban érdekes volt megfigyelni, melyik sírnál
melyik
gondolat jött látogatóba, és melyik sírnál maradtak el a
gondolatok.
Mintha nem igazán tetszene nekik ott valami. . . Tanulságos és
szórakoztató volt azt is megfigyelni, melyik sírnál mit
mondtak a
látogatóba érkező gondolatok. Mondandójuk nem minden esetben
volt
hízelgő a sírban nyugvóra nézve, de a kisleány ebből
tájékozódott,
hogy melyik sírnál lehet a legjobban üldögélni és a
gondolatokkal
társalogni.

Nos, amikor egyszer a kisleány megint a temetőben üldögélt
és színes
gondolatai látogatását fogadta, egy fekete lepelbe öltözött
alak lépdelt
át a sírok fölött és jött oda hozzá.

"Te is gondolat vagy?" kérdezte a kisleány, "sokkal nagyobb
vagy
bármelyik gondolatnál, aki meg szokott látogatni és olyan
szép is vagy,
mint az én gondolataim közül egyik sem. "

A fekete lepelbe burkolt szépséges alak letelepedett a
kisleány mellé.

"Túl sokat kérdezel egyszerre. Én valóban gondolat vagyok,
de talán
egy picivel több annál. Egyáltalán nem könnyű
megmagyaráznom, pedig
szívesen megtenném. "

"Ne fáradj miattam", mondta a kisleány, "nem feltétlenül
szükséges,
hogy értselek, az is nagyon szép, hogy nézhetlek. De nagyon
szeretném tudni, hogy hívnak. Az én gondolataim mindig
elárulják, mi a
nevük és az nagyon szórakoztató. "

"Én a Halál vagyok", mondta a szépséges alak és nagyon
barátságosan
nézett a kisleányra. Egyszerűen meg kellett bízni a
Halálban, ha az
ember a szemébe nézett, mert szép és jóságos szemei voltak -
ilyen
szemeket a kisleány még soha nem látott. Nem is ijedt meg.
Csak
nagyon meglepődött és elcsodálkozott, és csaknem örült, hogy
ilyen
nyugodtan üldögélhet a Halál mellett.

"Tudod", szólalt meg, "vicces, hogy az emberek mindig
félnek, mikor
rólad beszélnek, pedig te annyira kedves vagy. Szívesen
játszanék
veled. Senki sem akar velem játszani. "

. . . és a halál leült játszani a kisleánnyal - mint amikor két
gyermek
egymással játszik - a temetőben a sírok között. . .

"Építsünk Eget és Földet", mondta a kisleány, "remélhetőleg
értesz
hozzá. Csináljuk az Eget világos kavicsokból, a Földet meg
sötétekből.
Te csak keress szorgalmasan kavicsokat. "

A Halál keresgélte a kis köveket és nagyon igyekezett, hogy
a kisleány
megelégedésére tegyen.

"Már elég kövünk van", szólt a kisleány, "úgy látom, nagyon
szépen
tudsz játszani. Akarod az eget építeni, én meg a Földet,
vagy fordítsuk
meg? Nekem mindegy. Azt választhatod, aminek jobban örülsz.
Megengedem. "

"Nagyon köszönöm neked", mondta a Halál, "de tudod, én nem
vagyok
már gyerek és nem igazán értek ehhez úgy, ahogyan kéne. Te
még
gyerek vagy; építsd fel Egedet és Földedet magad. De
mindkettőnél
segítek neked. "

"Kedves tőled", válaszolta a kisleány, és építeni kezdte az
Eget, meg a
Földet a színes kavicsokból. A halál nézte, hogy dolgozik és
segített
neki.

"Most figyelj", szólt a kisleány, "itt az Ég és ebben lakik
a Jóisten, ez
meg a Föld, ahol én lakom. Mármost neked is kell egy lakás.
De hát én
nem is tudom, hogy te hol laksz?"

"Én Ég és Föld között lakom", mondta a Halál, "mert hisz’ az
emberek
lelkét kell a Földről az Égbe vezetnem. "

"Tényleg", bólintott rá a kisleány, "akkor világos és sötét
kövekből
csinálunk neked lakást. Szép lakás lesz, majd meglátod. "

A Halál örvendezett, és nézte, amíg a kisleány a lakását
építette.

"Figyelj csak", szólt a kisleány, "épp most mondtad, hogy az
emberek
lelkét vezeted a Földről a Mennybe. Mesélj erről nekem egy
kicsit -
hogyan csinálod és egyáltalán, miért kell meghalnunk? Nem
futhatunk át
egyszerűen a Mennyországba?"

Alighogy a kisleány ezt a kérdést feltette, megszólalt az
esti harangszó.

"Hallod a harangokat?, kérdezte a Halál, "tudod, az emberek
lelkével
úgy van ez valahogy, mint a harangokkal. Minden ember lelke
egy
harang, és hallod őket szólni - ha igazán odafigyelsz -
szomorúságukban és vidámságukban. Némelyiküknél ez a hang
már
csak egész halk, s ez nagyon rossz. Ha én egy embert
meglátogatok,
akkor annak a lelkében estére harangoznak - én aztán
felakasztom a
harangot az Égben és ott szól tovább. "

"És mind össze-vissza zeng-bong? kérdezte a kisleány, "az
biztos nem
valami szép, hiszen mindegyiknek más a hangzása. Gondolom,
nem
lehet kellemes a Jóistennek állandóan hallgatni. "

"Hát, ez igaz", ismerte el a Halál, "de tudod, a harangok
addig járnak
vissza a Földre, és annyiszor lesznek újraöntve, míg
valamennyi
megtalálja a saját, igazi hangzását és összességükben is
harmonizálnak. De míg ez be nem következik, nekem kísérnem
kell az
emberek lelkét a Föld és Ég között. "

"Nagyon sajnállak", mondta a kisleány, nagyon fárasztó munka
lehet.
De figyelj; majd csak jobb lesz és akkor már nem is lesz
dolgod, és
akkor majd újra olyan szépen fogunk játszani egymással, mint
most. "

A Halál bólintott és szemei a messze-messze távolba
révültek.

"Elkészült a lakásod", mondta a kisleány, "csinos lett,
ugye?"

"Nagyon csinos", mondta a Halál, "köszönöm neked. De későre
jár és
haza kell menned. Jó volt veled játszani. " Ezzel a Halál
kezet nyújtott a
kisleánynak.

"Hát akkor jó estét", búcsúzott a kisleány, és pukedlizett,
"nem akarsz
egyszer meglátogatni? Olyan sokat vagyok egyedül. "

"De igen", válaszolt a Halál, "hamarosan meglátogatlak, mert
annyira
egyedül vagy. "

Nemsokára a kisleány nagyon beteg lett és mindenki biztos
volt benne,
hogy meg fog halni. Az emberek szomorúak voltak, mert mindig
szomorúnak tudták, ha valaki meghal, különösen, ha ez a
valaki egy
gyerek, aki előtt még ott áll az egész élet. . . szokták
mondani. De hát ez
egy különös gyerek volt, akit a nagyok nem értettek és
akivel a kicsik
sem szerettek játszani. Végül jobb is volt így.

Amikor megszólalt az esti harangszó, a Halál belépett a
kisleány
szobájába.

"Kedves tőled, hogy eljöttél meglátogatni", mondta a
kisleány.

"Estére harangoznak", szólt a Halál és leült az ágy szélére.

"Ó, igen", emlékezett a kisleány, "erről meséltél nekem
olyan szépen,
mikor együtt Eget, meg Földet építettünk. Akkor biztos azért
jöttél, hogy
elvidd lelkem harangját. Remélem, szépen szól majd, és a
Jóisten nem
mérgelődik. "

"A Mennyben nagyon vágynak már egy tiszta harangra",
válaszolta a
Halál, "ezért kértek meg, hogy jöjjek el hozzád. "

"Szóval, akkor meg kell halnom?" kérdezte a kisleány.

"Nem kell ezt így nevezned", mondta erre a Halál, "nézd
csak, egészen
egyszerű a dolog; az ajtódban áll két angyal és ők
felvezetnek az Égbe,
a Jóistenhez. "

"Én nem látom az angyalokat", mondta a kisleány.

"Majd a karjaimba veszlek, és akkor egyből meglátod őket".

És akkor a Halál a karjaiba vette a kisleányt, aki - amint a
Halál karjában
volt - azonnal meglátta a két fényességes, fehér ruhás,
ragyogó
szárnyú angyalt, és azok a szárnyak felvezették az Égbe, a
Jóistenhez.
A kisleány haranglelke megszólalt és régen nem hallottak már
a
Mennyben ennyire tiszta esti harangszót.

Az Égben nagyon szép volt minden, és a kisleány sem volt már
furcsa,
különös gyerek, mert a nagy angyalok megértették, a kicsik
meg
játszottak vele. A Jóisten is módfelett elégedett volt és
örült, hogy
ennyire tiszta harangot kapott. A kisleány csak azt találta
szomorúnak,
hogy a Halálnak a Földön kellett maradnia. Egyszer, amikor
lepillantott,
látta a temetőben álldogálni, hát odabiccentett neki.

"Hallod, amit innen fentről kiabálok neked?", kérdezte a
kisleány.

"Igen", válaszolta a Halál, "és nem is kell annyira
kiabálnod, mert
számomra annyira közel vannak egymáshoz Ég és Föld, mint
amikor
együtt a kövekből építettük. "

"Örülök neki", mondta a kisleány, "csak az a kár, hogy már
nem
játszhatok veled. Most már senki sem játszik veled. Ne
legyél nagyon
szomorú emiatt, hallod?"

"Nagyon jó volt, hogy játszottál velem", válaszolta a Halál,
"és ha majd
valamikor elszomorodom, akkor meghallom fentről a lelked
csilingelését,
és újra örülök, mert egyszer egy gyermek játszott velem. "

"Igen, tedd ezt", szólt a kisleány, és szeretnék neked még
valami
gyönyörűt mondani, amit a nagy angyalok meséltek. A nagy
angyalok
azt mondták, hogy egyszer majd eljön az az idő, mikor
összhangban
zeng az összes lélek harangja, és minden ember
gyermekjátékokat
játszhat majd a Halállal. "