ALKONYATKOR

Tünődve állok én

Az est sugárinál,

Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll;

Kérdem: ha életünk
Fáklyája majd elég,
Ujabb dicső korány
Reá derűl-e még?

És a vak éj után
Ragyogva kél napunk;
Jelenti: álmaink
Után - feltámadunk.

PATAKNÁL

Oh csörge kis patak!
Mondd meg nekem:
Hozzád miért siet
A kedvesem?

Nem tűnik úgy el est,
Nem jő korány,
Hogy itt ne lenne a
Kedves leány.

Boldog te! hallhatod,
- Füzért ha fon, -
Kiről foly édes dal
Az ajkakon;

És aki úgy tudod
Szívtitkait,
Ha tán szerelmével
Mást boldogít:

Mondd, oh, mondd meg nekem,
Kis csörgeteg!
Látod, miatta szűm
Minő beteg.

HAJNALKOR

»Kis fülmile! ki hí dalolni,
Ha kezd pirúlni napkelet?
Öröm vagy bú szokott-e csalni
Ajkidra édes éneket?« -

,A természet szent templomában

EMLÉKEZET

Mért tűnsz elém, szelíd emlékezet!
A boldog mult mosolygó képivel?
Bús lelkemet s halavány arcomat
Nyájas sugárod nem deríti fel!

Ki egykor, mint én, oly boldog vala,
S többé reménye sincs, hogy az lehet:
Annak felejtés ad csak enyhülést,
Nem a te képed, jó emlékezet!

LIGETBEN

Bár öledben nem hangzik fel a dal
S bús enyészet dúlja ékidet:
Ősz derétől sárga lombjaiddal.
Üdvezellek, sápadó liget!
Mint tavaszhoz illatos virágod,
Illik életemhez száraz ágod. -

Elmosolyg az alkonyat sugára,
Bágyadozva leng az esti szél,
Esti szellő halk fuvallatára
Földre hull a hervadó levél. -
És kik a zöld lombbal felnövétek:
Véle hervadtok le, szívremények!

Ah! az est, a hervadó ligettel,
Életemnek gyászos képei,
Elborítnak, fagylaló hideggel
Nemsoká a sír göröngyei. -
Árnyaidban, síri ciprus ága!
El-lefonnyad szép korom virága.

Jó liget, te boldogabb! hisz a tél
Elviharzik, mérge elhavaz,
Lombjaidtól bárha fosztva lettél:
Meghozandja a kies tavasz,
Ifju-zölden adja vissza éked,
Dal s virággal szőve bé vidéked.

Mig felettem, kis halom tövében,
Némán áll az egyszerű kereszt,
Melyet a szív szánó érzetében
Bánatos köny árja nem fereszt...
Új tavaszban felvirúl az élet,
Ah, csak a sír jégölén nem éled!

Lányka! lányka! majd ha ablakodnál
Látsz haladni gyászkiséretet,
S a koporsón őszi sárga lomb áll:
Én leendek a kiszenvedett...
Elborúlva szép szemed sugára,
Mondd utószor: béke hült porára!

És a holtak nyughelyére jőj el!
Új porával áll egy sírhalom,
Míg felette, bánatos nyögéssel
Leng feléd az esti fúvalom,
Mintha sugná: aki érted éltem,
Karjaidban szebb álmot reméltem.

Ejts könyűt! a bú-emelte dombot
Részvevő könyűd beszenteli:
S mely rátűzve áll, az őszi lombot,
Bárha nem fog többé zsengeni,
Vedd! s ha jő az új tavasz virága,
Hívedet jelenti száraz ága.

L... nov. 1841.