Megjött a fagy, siklik a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.

Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 5. szám

 

 

 

 

 

Hallgat az erdő, hallgat a rét,
hivja a csend a fülemülét.
Egy kis levéllel elfut a szél
és nyomában béka beszél.

 

A tanya alján róka les át;
tyúkpecsenyére feni fogát.
Vén csőszember sző szép álmokat,
kutyája faárnyékot ugat.

Szürke az ég még s a föld haján
csillog a hajnalharmatár
s benne az égi cifraleány
alszik az Isten vánkosán.

Keleti tájról fény tör bele
a fázós, fekete semmibe.
Félős parasztok hajnala int
sárodujából mind kitekint...

 

Nyugat · / · 1941 · / · 1941.

 

Reggel ha ébredsz s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás,
már megtudod, nem él sok-sok szeretted,
ki éjjel élt s szívedbe bánat ás,

de mert álmodba mindezt elfeledted,
oly frissen-új, ködös a számadás,
hogy percekig nem fáj, mint régi heg fed
s nézed magad, minthogyha volna más,

üres közönnyel. Még kacagni is mersz,
min sirni szoktál, majd mindent megismersz,
hogy ez tiéd, eldobni nem lehet

és - mit tehetsz? - mint szennyes, unt ruhádat
magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit, viszed a végzetet.

 

 

 

Úgy lenne érdemes élni a világon,
Ha szeretne engem a párom.
De a párom száll, száll, vissza se jő,
Gyászfeketén telik az idő.

Összesodródtunk, mint két falevél,
Aztán széjjelkerget a szél.
A párom száll, magasra száll,
Maholnap a síromra se talál.

A párom sas, én szürke veréb vagyok,
A szürkeségembe belehalok.
Szívem porából rózsa nő
Azt tűzi szivére egy másik nő.

Csak tűzzed, csak szívjad az illatát,
Tiéd a gyönyör, mit az óra ád.
Az óra száll, a sas tőled is elrepül.

 

 

Ma langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja,
Friss fény forog az utcán,
Szivem! örülni tudsz tán?

Ti sürgő földi népek,
Közétek sirva lépek,
A szívetekbe látok,
Oh miért is titkoljátok?

A sárga nap ragyoghat,
Az ízes szél gagyoghat,
Az orcánk színes lárva,
De sötét agyunk árva.

Kivűl szemek zafirja,
Az ajkak gyenge pírja,
De benn a mellkas váza
A nyomorúság háza.

Ha most csodát tehetnék
S kezembe felvehetnék
Minden szivet, szegények,
Kihúnynának a fények.

Úgy raknám búnkat eggyé,
Egy nagy fekete heggyé,
Emelnék, rakva jajszót,
Egy bánat-csimborasszót.

 

1.

Mint tengerből, ha jő a kék öböl, Tihany felől úgy lép felénk a tó. A tükre most opálos szürkeség, de zöld ahol hasítja a hajó. E nagy tálból merem ebédemet. A nádas mellé vetem horgomat, és az aranyszínű puliszka rajt, ölünkbe csalja a szép pontyokat. És délre nyárson vagy a tepsiben sercegve sül a hófehér falat. A jó vörös bor róluk álmodik, kulacsbölcsőn szundítva fák alatt

2.

Igy űzik egymást csendes napjaim, e kis homoksziget szűk partjain, hol csendben én és egy család rigó oly vígan élünk, mint pólyás papin.

 

 

 

 

 

Vers Rólad

 

Nagymessziről ködölt a Bükk,
Gőzölt a sík, áradt az Ér
S fáradt testemben hirtelen
Ott a záporverte mezőn
Piros dalra gyujtott a vér,
Piros dalra gyujtott a vér.

Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, csókolt a nap,
Szökkent a lomb, virult a föld
S táncolt minden az Ég alatt
S táncolt minden az Ég alatt.

Káprázó városi szemem
Behunyom ennyi csók előtt

 

 

Rebegőn és nyugtalanul
És halkan kérem az Urat:
"Áldd meg ezt a csókos mezőt,
Áldd meg ezt a csókos mezőt."

Itt is, ott is asszony-csapat
Kapál, hol majd élet terem.

 

 

 

Míg jósnyelvek bal-jövőd papolják,
hírvivők rosszhíred szertehorják:
állok nagy csöndedben Magyarország,
tompán, mint a hurokba szorult
vad, mely érzi: komorúl a gyöngy táj
s mire eszmél, már bealkonyult.

Mit tehetnék áramok divatja
ellenetek, stréberek szimatja?
A seb is előbb gennyét kiadja,
mielőtt begyógyul és a var
jelzi csak, hogy lázas volt a vér ott
s hogy minden láz nyugalomba hal.

Kor, lekötöd minden jobb erőmet,
máglyává zaklatod heverőmet,
miképp gyógyulhatnék ki belőled
te kétarcu, kancsi förtelem,
ki egyfelé csókot intsz, hogy: Béke!

 

 

Leány, derekad mért remegő,
Mint fiatal fa, amit a szél ráz?
Szemed beborúltan el hova méláz?

(Ne félj, mert te vagy a nő, az erő.)

A napnak, ahogy vagy, add oda magad,
Kék ereken át hadd tüzesítse véred,
Ne félj, ha perzsel, ne bánd, hogy éget.

(Láncot kovácsolj, ami nem szakad.)

Csókláncot forrassz abban a tűzben,
Mert tart az örökkön, rozsda se sérti
És, amit őröz: boldog alázat.

Ha mikor eljő érted a férfi,
Ahogy itt állasz, kipirúlva, szűzen,
Add oda, add oda, add oda szádat.

 

Százhúsz vers a szerelemről

Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nők, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más
s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekből aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddő gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.

 

Hamar borúló esti sikátoron,
kürtőn keresztül és kapurésen át
mi furcsa sírás búja borzong
s szíveteken hideg újja zörget?

Ki sír a kandallók tüze torkán túl?
Ki rázza kulcsolt ajtaitok zárát?
Ki jajgat egyre, hogy felverje
Éjeitek sivatag nyugalmát?

Mi zörren - hallga! - halkan, alázattal?
Mely apró és titkos zajok ájúlnak?
Mi sóhajt és nyög s koppan, mint ha
vér csurog és koponyák koccannak?

A téli szél üzenettel zörget be,
zavarva kéjes álmaitok csendjét,
hörgést és jajt és átkot verdes
függönyös ablakotokhoz durván.

 

 

 

Remegek. De megyek Teveled.
Ha ki lát engem teveled,
Jaj, mire gondol? Feleded,
Hogy tilos? Jaj, tilosba vezet
A kezed! De megyek, jaj, veled.

Remegek. Jaj, lát a jövendő
És én nem láthatom őneki arcát...
Árnyékozzon be engem e kendő,
Ne borzasszon engem a szörnyű nemtő
Jaj, a rettentő, jaj, a jövendő...

Remegek. Csupa sikongó jaj
Árad köröttünk s fájó sóhaj,
Hozzád búvok, mert megőrjít e sok zaj.
Karodba fogsz, félő fülem befogod,
Szemedben valami vad láng fellobog...

Úgy fáj már minden, minden idebenn: a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, minden, mi általreszket szívemen, legyen az ember, muzsika, vagy táj. Úgy fáj már minden, minden idebenn. De néha egy-egy halk szó símogat, s rejtekúton a szívembe talál, s álomba ringatja a kínokat, elaltatja a multat, s a jövőt. Pedig be nehéz megtalálni már az ösvényt, a szívembe vezetőt. Gyom és gaz benőtte az utakat, ördögpalánták ágaskodnak rajtok: száraz kórók és keserű füvek, minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Reggel

álmosan nyújtóz
a világ tükörképe
egy harmatcseppben

 

Fehér gyertyafénnyel égő...

Rég volt, gyermekkort idéző.

Angyali szárnyon érkezett,

szent karácsony, köszöntelek!

 

Te mindig örömet hozó,

soha el nem halványuló,

fellobbanó zsarátnok -láng,

dicsérettel telve a szánk.

 

Énekbe költözött öröm,

fenyőillatú fényözön.

Varázsod megérint titkon,

hűlt léleknek meleg otthon.

 

Adj csodákat látó szemet,

gyertyafényen túl az eget...

Új élet  teremtő csendjét,

bíborszínű  végtelenjét

 

 

Három fekete asszony
Tépi a lelkemet,
Hogy sír felé hervasszon,
Mert egyik sem szeret.

Sötétek, mint a bánat
S nézik csodálkozón,
Hogy rajtuk vágyó számat
Véresre csókolom.

Arcuk hideg. Nem érzik
Tűzem, mely vágyra bir;
Sebzett testük se vérzik,
Fájó szivük se sir.

Három fekete asszony
Jár mindenütt velem,
Az ő álmukat alszom
S életük: életem.

Előttem ők repülnek:
Sötét galamb-fogat;
Ágyam szélére ülnek
És nézik arcomat.

És nem tudják: szememben
Mi az, mi úgy ragyog?

 

 

 

Adj már csendességet, lelki békességet,
mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,
kit sok kín fúr!

Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár
mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd
veszteségére!

Nem kicsiny munkával, fiad halálával
váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet
teljesíts meg!

Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága
feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen
s romlást valló.

Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást
ereszthet-é?

CSILLAGOK  ÖSVÉNYÉN

 

Kopár, miont sivatag a lelki mező,

ritkán öntözi azt szeretet eső.

Ám szeretet nélkül gyümölcs nem terem,

szívünk kertje kopár és gyümölcstelen.

 

Égi szeretetre szomjaz a szívünk,

de a világ ilyet nem nyújthat nekünk.

Lelkünk szomjúságtól alél, tántorog,

keblünk bűnviharban szenved, háborog.

 

Atyánk csendesítsd le keblünk viharát,

hintsd rá szerelmednek fénylő sugarát.

Ma is csodát művel ez a fénysugár,

ne  várjon hiába, aki erre vár.

Általvetőm virág málházza,
Lábaim ugrós kedvűek,
Kedves súllyal hullott reám
Életemnek késett áldása.

Mosolygó, nagy szememben reszket
Sok-sok boldog látnivaló,
Sok telő kedv és áhitat,
Hogy mindent-mindent újrakezdek.

Ni, mennyi van még a világon,
Örömre-szántak és jövők,
Hopp, hívnak-várnak az utak:
Be szép vagy én új ifjúságom.

Be hazudtam vén teltségemmel,
Be jó az édes habzsolás,
Be sűrű jószág a csoda,
Be jó ember a derült ember.

 

Dsida Jenő: Gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, fűre, szétmálló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz,
csak gyönge, nagyon gyönge

 

Sodridnak hurcás, száz emlékét lökd el,
Széles mosollyal csillogóan
Ballagj, vén folyó,
Ballagj, életem, csöndes hömpölyöddel.

Túlszökve harag s bitang hír hinárját,
Éhkeselyűk-lakta hegyekből
Ért síkra vized
S örvendezésnek tengerei várják.

Békült tengerek s világok előtted,
Békült órák, békült fájdalmak,
Most már mindenek
Csodákká nőttek és megszentelődtek.

Tükrözd a Napot, duzzasszon a hála,
Mert benned van az Élet immár
S megbékült szived
Istennek áldott, terhes szűzleánya.

 

 

Aki legdrágább, aki legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek;
üdvözlet, örökkévaló!

Úgy árad szét az életemben,
mint sóval átjárt levegő,
ő az öröklét vágya bennem,
kiolthatatlan szomjam ő.

Örökfriss illatpárna, amelytől
édesül egy drága szoba,
felejtett tömjénkupa, amelyből
fűszer száll egész éjszaka:

hogy fejezzelek ki szavakban,
rombolhatatlan szerelem,
öröklétemben láthatatlan
pihenő gazdag ámbra-szem?!

Aki legdrágább, aki legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek;
üdvözlet örökkévaló!

 

Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,
s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,
hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, -
mikor átkarolt kérte, őrizzem pihenését.

De nap kacsintgat át fodrán a lombnak,
vad darazsak dudolnak körül haraggal.
És a lomb makkal felel és feleselget,
hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.

Fanni fölébred és álmos szeme kék,
keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal
békít a lombbal, végigsimít a számon
s ujját ott tartja három harapós fogamon még,

hogy ne beszéljek.

 

Ezen az áldott estelen,
Mikor a hold aranyja
Végigcsókolja nesztelen,
Mint csecsemőt az anyja,
Végigsuhanja csendesen
Az álmodó világot,
Húnyt szemmel én emlékezem:
Édes gondolni rátok,
Sok messzi messzi kedvesem,
Ti szép, komoly barátok.

Cirmos felhőn nyújtózkodik
A bolyhos, álmos égbolt.
Már botladozva bújdosik
A lomb között a kék hold:
Elnyúlok én is. Oly nehéz,
Lebillenős a pillám.
Félálom önt el, mint a méz,
És hintál, mint a hullám.
Kialszik az emlékezés,
Mint ablakon a csillám.

 

 

 

 

 

 

Aludjatok, vágyak,
Ne zokogjatok,
Csicsíjja, ti bágyadt,
Rekedt sóhajok!
Szállni a magasba
Minek már, minek már,
Te szív, árva, balga,
Pihenj már, pihenj már!

Aludjatok, vágyak,
Vár az alkonyat,
Fáradtak a szárnyak,
A nagy árny fogad,
Szállni a sötétbe,
Minek már, minek már,
A nótának vége,
Pihenj már, pihenj már!

 

ALKONYATKOR

 

 

Tünődve állok én

Az est sugárinál,

Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll;

 

Kérdem: ha életünk
Fáklyája majd elég,
Ujabb dicső korány
Reá derűl-e még?

És a vak éj után
Ragyogva kél napunk;
Jelenti: álmaink
Után - feltámadunk.

PATAKNÁL

 

Oh csörge kis patak!
Mondd meg nekem:
Hozzád miért siet
A kedvesem?

Nem tűnik úgy el est,
Nem jő korány,
Hogy itt ne lenne a
Kedves leány.

Boldog te! hallhatod,
- Füzért ha fon, -
Kiről foly édes dal
Az ajkakon;

És aki úgy tudod
Szívtitkait,
Ha tán szerelmével
Mást boldogít:

Mondd, oh, mondd meg nekem,
Kis csörgeteg!

 LITÁNIA



Te édes-kedves társam,

Miféle szerződés ez?

Micsoda Isten írta,



Én puha, fehér párnám,

Min nem nyughattam eddig.

Lelkem szép muzsikája,

Mit nem hallottam eddig.



Bölcsességgel írott könyv,

Mostanig nem tanultam.

Én friss-jó egészségem,

mily soká beteg voltam!



Én reggeli harangszóm,

Szép napos délutánom,

Szelíd, esteli lámpám,

Sűrű csillagos éjem.



Ó, éjem, égem, kékem,

Te kedves, kedvességem!

Csobogó, teli korsóm,

Friss, hajnali harangszóm,

Csendes, nyugalmas álmom,

Napfényes délutánom!

 

Elérkezett végérvényesen az ősz, rövidülnek a nappalok és ködösek a reggelek !

 

 

 

 

DSIDA JENŐ: ŐSZ A SÉTATÉREN

 

 

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.

 

 

 

    Én Istenem, az idő hogy szalad!
    Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
    múlt és emlék: minden elmarad.

    Nyomunkat rendre belepi
    rőt lombjával az őszi szél.
    S hogy kik voltunk:
    maholnap az sem tudja,
    aki rólunk beszél.

    Zölden remeg a nyírfa lombja,
    a bajor erdőn szellő támad.
    Lópor-szagú ködök lepik
    a jövendőt és a hazámat.

    Fehér itt is a nyírfa kérge,
    pillangó jár a gyöngyvirághoz.

 

 

 

 

 

Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!
Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fű: szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!
Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog;
Ringassanak álomba szépen
Kis angyalok!
Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!

 

 

Esténkint - régi keresztény szokás volt -
Számot vetek a lelkiismerettel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj?

Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman
És álmosan, mert minden áldott reggel
A régi vágy von: kelni napkelettel.

Azután mentél, mert az élet: menni,
Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.

És mit vétettél ember? Ember voltál
S embernek lenni: siralmas való már
És dicsőséges.

 

 

 

 

Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már.
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.


Dolgos két karod is oly hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.


Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.

 

 

 

 

 

 

Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.

Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.

Ne ülje szívemet,
Nyomorék szivemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.

Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.

Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.

Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.

 

amilyet a franciák chansonnak neveznek.

 

 

Mikor még gyermek voltam
szomoru és szerény
egy nagy könyvesszobába
kerültem egyszer én
s kiálték vágyra kelten:
Elmém hajóra hág!
Mily szomju véges lelkem
rád, végtelen világ!

S bejártam így a multat
bejártam a jelent
s mit bölcseink tanultak
jól tudtam, mit jelent
de célt seholse leltem
és vágyam egyre rág:
mily végtelen a lelkem
s mily véges a világ!

S szóltam: Könyvek mit érnek?
Mit ér a képzelet?
Választalan hadd éljek
vidám világ, veled!

 

 

Két titkos sötét pont nézi szememben
Az életet, mely körülront engem.
Kiállítások káprázata ez,
Én nézem és nem nyúlok semmihez
Nézem, mint gazdag éjszakákon át
Álmaim ünnepi forgatagát.
Virraszt szemem éber két katonám
Alvó életemnél nyoszolyán.
Nézni a fényeket, nézni felhőket,
Nézni gyászruhás vékony szőke nőket,
A farsangot, mely utcámon elnyargal
S én nem megyek a vihogó farsanggal.
S így vonulnak és nézhetek utánok:
Nyári éjek és téli délutánok
Óh nézni: száll a napfényes vasárnap,
Órák, amikor randevúkra járnak.

 

 

 

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed, s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyávog,
de a szobába csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a múltból ahhoz a magányos csendhez.

 

 

    TI: Az Isten fiatal (1940)

 

Cinege

Kertünk bokrán cinege, cinege.
Szobámba behallik éneke.

Asztalom mellett olvasok,
Asztalomon könyvek, hírlapok.

Értelek, pajtás, cinege, cinege!
Azt fütyörészed: ,,Minek-e? Minek-e?

Tisztes a munkád, szereted, szereted,
Az ágyad fejénél feszület, feszület,

Nem elég ennyi? Mire több? Mire több?
A többire hékám fütyülök, fütyülök!”

Igazad van, pajtás, cinege, cinege,
Egy fütty az ember élete.