Hallgat az erdő, hallgat a rét,
hivja a csend a fülemülét.
Egy kis levéllel elfut a szél
és nyomában béka beszél.

A tanya alján róka les át;
tyúkpecsenyére feni fogát.
Vén csőszember sző szép álmokat,
kutyája faárnyékot ugat.

Szürke az ég még s a föld haján
csillog a hajnalharmatár
s benne az égi cifraleány
alszik az Isten vánkosán.

Keleti tájról fény tör bele
a fázós, fekete semmibe.
Félős parasztok hajnala int
sárodujából mind kitekint...

Nyugat · / · 1941 · / · 1941.

Reggel ha ébredsz s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás,
már megtudod, nem él sok-sok szeretted,
ki éjjel élt s szívedbe bánat ás,

de mert álmodba mindezt elfeledted,
oly frissen-új, ködös a számadás,
hogy percekig nem fáj, mint régi heg fed
s nézed magad, minthogyha volna más,

üres közönnyel. Még kacagni is mersz,
min sirni szoktál, majd mindent megismersz,
hogy ez tiéd, eldobni nem lehet

és - mit tehetsz? - mint szennyes, unt ruhádat
magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit, viszed a végzetet.

1.

Mint tengerből, ha jő a kék öböl, Tihany felől úgy lép felénk a tó. A tükre most opálos szürkeség, de zöld ahol hasítja a hajó. E nagy tálból merem ebédemet. A nádas mellé vetem horgomat, és az aranyszínű puliszka rajt, ölünkbe csalja a szép pontyokat. És délre nyárson vagy a tepsiben sercegve sül a hófehér falat. A jó vörös bor róluk álmodik, kulacsbölcsőn szundítva fák alatt

2.

Igy űzik egymást csendes napjaim, e kis homoksziget szűk partjain, hol csendben én és egy család rigó oly vígan élünk, mint pólyás papin.

Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, csókolt a nap,
Szökkent a lomb, virult a föld
S táncolt minden az Ég alatt
S táncolt minden az Ég alatt.

Káprázó városi szemem
Behunyom ennyi csók előtt

Rebegőn és nyugtalanul
És halkan kérem az Urat:
"Áldd meg ezt a csókos mezőt,
Áldd meg ezt a csókos mezőt."

Itt is, ott is asszony-csapat
Kapál, hol majd élet terem.

Mit tehetnék áramok divatja
ellenetek, stréberek szimatja?
A seb is előbb gennyét kiadja,
mielőtt begyógyul és a var
jelzi csak, hogy lázas volt a vér ott
s hogy minden láz nyugalomba hal.

Kor, lekötöd minden jobb erőmet,
máglyává zaklatod heverőmet,
miképp gyógyulhatnék ki belőled
te kétarcu, kancsi förtelem,
ki egyfelé csókot intsz, hogy: Béke!

(Ne félj, mert te vagy a nő, az erő.)

A napnak, ahogy vagy, add oda magad,
Kék ereken át hadd tüzesítse véred,
Ne félj, ha perzsel, ne bánd, hogy éget.

(Láncot kovácsolj, ami nem szakad.)

Csókláncot forrassz abban a tűzben,
Mert tart az örökkön, rozsda se sérti
És, amit őröz: boldog alázat.

Ha mikor eljő érted a férfi,
Ahogy itt állasz, kipirúlva, szűzen,
Add oda, add oda, add oda szádat.

Hamar borúló esti sikátoron,
kürtőn keresztül és kapurésen át
mi furcsa sírás búja borzong
s szíveteken hideg újja zörget?

Ki sír a kandallók tüze torkán túl?
Ki rázza kulcsolt ajtaitok zárát?
Ki jajgat egyre, hogy felverje
Éjeitek sivatag nyugalmát?

Mi zörren - hallga! - halkan, alázattal?
Mely apró és titkos zajok ájúlnak?
Mi sóhajt és nyög s koppan, mint ha
vér csurog és koponyák koccannak?

A téli szél üzenettel zörget be,
zavarva kéjes álmaitok csendjét,
hörgést és jajt és átkot verdes
függönyös ablakotokhoz durván.

Mikor még gyermek voltam
szomoru és szerény
egy nagy könyvesszobába
kerültem egyszer én
s kiálték vágyra kelten:
Elmém hajóra hág!
Mily szomju véges lelkem
rád, végtelen világ!

S bejártam így a multat
bejártam a jelent
s mit bölcseink tanultak
jól tudtam, mit jelent
de célt seholse leltem
és vágyam egyre rág:
mily végtelen a lelkem
s mily véges a világ!

S szóltam: Könyvek mit érnek?
Mit ér a képzelet?
Választalan hadd éljek
vidám világ, veled!