Eső után köpönyeg. és az után? hát újra kisüt a nap, és talán még fényesebb. minden .,minden megmosdik a fényben.

A színek is mind ragyogóbbak, ilyenkor a piszkosszürke is ezüst, és  a fakó piros is bíbor.Az ember szíve is újra éled és reménykedik ... "

Ma reggel kezebe került egy régi könyvem.

Hétvégén ellátogatott hozzánk édesanyám,

és körbenézett új otthonunkban.

Ő is szeret olvasni, így belelapozott néhány

porosodó könyvbe, amit még nem pakoltam el a költözés óta.

Így vettem kezembe én is azt a könyvet,

melyből most idézek néhány sort:

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

"Másokkal megosztva a boldogság megsokszorozódik,

anélkül, hogy ezzel az eredeti forrás vesztene belőle.

A boldogság egyike azoknak a ritka kincseknek,

amik szaporodnak, ha másokkal megosztjuk."

- Napoleon Hill -

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 Kezedbe teszem a Könyvet,
hogy vezessen a sűrű ködben.
Kezedbe teszem az átlátszó kristályt,
hogy lásd a szépet, keresd a tisztát.
Kezedbe teszem a gyertyalángot,
világíts annak, aki bántott!
Kezedbe teszem a szőtt takarót,
takard be az árván fázót!
Kezedbe teszem a fénylő kulcsot,
hogy meleg legyen, és várjon az otthon.
Indulj hát, s hívd magaddal a gyerekeket,
hogy kezükbe tehesd a szeretetet. "

/Róth Márta/

 "Minden kis viaszgyertya megtanít arra, hogy egy kis melegért, fényért, érdemes tövig égni, mert a kis dolgok fénye, az ami bevilágítja az életünket"

/Molnár Ferenc/

Öreganyó ölébe engedett kezekkel ült, fából eszkábált lócán, nádtetős háza előtt.
Barázdált arcán a múló idő nyomai. Olyan ő, mint egy magányos tölgy,
bő ruhája lombként borul köré. Göcsörtös ujjai egymásba kapaszkodnak.
Fejét fekete kendővel szorosan, redőzve kötötte meg álla alatt.

Mese az üvegablakról és a Fényről

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesebeli ország, ahol olyan magasra nőttek a hegyek, hogy csúcsaik már az égbe nyúltak. Az egyik hegyen volt egy fennsík. Csodálatos kilátás nyílt innen a környező vidékre. Mindenhol hegyek, a levegő kékesfehéren remegett, s oly tiszta volt, hogy messziről, a tenger felől idehallatszott a sirályok hangja.
A fennsíkot üde, zöld gyep borította, s nem volt itt más, csak egy szerény, csendes kis templom, s körülötte vörös rózsák.

Hogyha én lennék a fény a bánatok útján,
Mindig felvillantanék egy kicsi reményt,
Mindig arra indulnék, ahol épp várnak,
Mindig megvigasztalnám a sok szegényt.
Hogyha én lennék a fény a sötétség mellett,
Mindig megmutatnám azt, hogy merre az út,
Mindig világítanék, hogy mindenki lásson,
Mindig felvidítanám a szomorút.

Kérdezem a napsugártól:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem az éjszakától,
De válasz nélkül maradok én.

Hogyha én lennék a fény, csak délelőtt volna,
Mindig elmulasztanám a többi időt.