Bár nem tudom még, merre van.
Ott minden lépés nyomtalan.
S minden hajnal színarany.
Szólj majd, szólok
én is, ha látom majd ott
azt mondják, hogy mindig béke van.

Ha eleged van magadból néha,
lehúz az örvény, tudom kevés a tréfa.
De nem mindig a szép, az okosak útja.
Mert a paradicsom felé mindig rögös a túra.

Ne szívd mellre. Az kinek jó?
Értelmes embernek az nem való.
Hiszen a legszebb a nyitott szív:
S a tiszta szó.

Na, nem mindig megy magától minden,
akarni kell, anélkül semmi sincsen.

Aludjatok, vágyak,
Ne zokogjatok,
Csicsíjja, ti bágyadt,
Rekedt sóhajok!
Szállni a magasba
Minek már, minek már,
Te szív, árva, balga,
Pihenj már, pihenj már!

Aludjatok, vágyak,
Vár az alkonyat,
Fáradtak a szárnyak,
A nagy árny fogad,
Szállni a sötétbe,
Minek már, minek már,
A nótának vége,
Pihenj már, pihenj már!

 Volt egyszer egy ember, aki az õ háza udvarán oszlopot épített az õ Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kõbõl építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcsébõl, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
     És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
     De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az õ Istenének.
     És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelsõ szél összedönti.

 
Felébredt az égbolt és az ablakába
még mindig ott állt, és didergett a lélek,
az álomhajú fekete éjszakába.
Tenyerébe rejtette könnyes bánatát,
de senki nem hallotta sóhaját.

Csillagszemét már álomra hunyta az ég.
Míg elalszom mondanál nekem egy mesét?
A lélek így mesélni kezdett, és ha sírt,
könnyeiből mosolya szülte a csodát,
de senki nem hallotta sóhaját.

És csak mesélt, csak mesélt a bánatáról,
rohanó életének ezer bajáról,
a fájdalmakról, mikor űzik hajtják, míg
féltés félelmei lassan betakarják,..

 Megszületünk, elkezdődik az életünk. Folytatódik azzal, hogy felnövünk.És amikor "nagyok" vagyunk, mindent magunknak  kell megoldani. Nem szabad csüggedni, akkor sem, ha valami nagyon fáj, ...tovább kell lépni,mert az élet fájdalom, ,remény, csalódás.

De akik szeretnek, az igaz barátok,ott állnak melletted ... mindig.

Mert olyanok ők, mint a szeretet csillagai, ha a sötétben felnézünk rájuk, utat mutatnak...

 Este tettem fel egy képet, a Holt tenger felé...     és eszembe jutott a Medve-tó...  Erdély

A Medve-tó keletkezéstörténetéről számos feljegyzés áll rendelkezésünkre. Szőcs Antal leírása szerint a XIX. század "hetvenes éveinek végén a Pálné-gödrének feneke, mely kaszáló volt, teljesen eltűnt, s helyében sötét szakadék keletkezett, amelyben a víz tóvá gyűlt össze". Kis Sándor imigyen ír ugyanerről: "1875 nyarán égi háború következtében a Cseresznyés hegy felől jövő két patak, a Köröstoplica- és az Aranybánya-patak felduzzadt, s a víz a Zoltán hegy alatt meggyűlt, és ott egy tó alakult ki".

Volt egyszer két jégtömb.

A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást.
Viszonyuk meglehetősen hűvös volt.
Néhány "jó napot", egy-két "jó estét".
Semmi több. "Jégtörésről" szó sem volt.
Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám!
De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről.
Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.

ALKONYATKOR

Tünődve állok én

Az est sugárinál,

Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll;

Kérdem: ha életünk
Fáklyája majd elég,
Ujabb dicső korány
Reá derűl-e még?

És a vak éj után
Ragyogva kél napunk;
Jelenti: álmaink
Után - feltámadunk.

PATAKNÁL

Oh csörge kis patak!
Mondd meg nekem:
Hozzád miért siet
A kedvesem?

Nem tűnik úgy el est,
Nem jő korány,
Hogy itt ne lenne a
Kedves leány.

Boldog te! hallhatod,
- Füzért ha fon, -
Kiről foly édes dal
Az ajkakon;

És aki úgy tudod
Szívtitkait,
Ha tán szerelmével
Mást boldogít:

Mondd, oh, mondd meg nekem,
Kis csörgeteg!

 Tényleg olyan ritkák  a boldog pillanatok?   , kérdezte a csillag..

A fa éppen leeresztette a szempilláit, hogy kipihenje magát..   Nem.. nem annyira ritkák. Csak hát...az emberek az eszükkel hajszolják,pedig az... -a szív ügye.  Adj nekem egy boldog pillanatot ...

 kérte a csillag...             SZERETLEK!   Nagyon.    Jó éjszakát!  mondta a csillag boldogan. És fejest ugrott, csakhogy fennakadt  a hold szempilláin.

Hamarosan pirkadni fog....

Sokszor olyan terhekként szakadnak a vállainkra,

hogy azt érezzük, beleroppanunk, hogy egyedül ezt már nem bírjuk el.

Reggel, amikor a nap ragyogva kacsint be az ablakunkon, amikor átölel a fény és a  melegség, akkor minden olyan könnyűnek, minden olyan egyszerűnek tűnik. Ám azokon a napokon, amikor szürke, ködös, nyálkás az idő, amikor a felhők eltakarják előlünk a nap  sugarait, olyankor...

[A folytatáshoz kattints ide!

 Mi kell a békéhez..

a levert hangulatot nem venni komolyan..

a jogos panaszt nem melegíteni fel ujra,

nem tenni szóvá, ha a másik hibázik..

nem elutasításnak venni, ha háttérbe szorulunk..

nem megsértődni egy félresikerült szón..

megtalálni az elismerő szót..

rászorólunak vígasz, betegnek támasz,

becsületesen elismerni a helytelenséget..

nem sajnálni a jó szóra töltött időt..

valakinek kezet nyújtani...

megtalálni a pillanat legfontosabb feladatát..

 A magyar nép ősköltészetének gyökerei a vallás, nevezetesen az őskultusz világába nyúlnak vissza. Az ősök szellemének tiszteletével együtt járt tetteik emlékének megőrzése és felelevenítése. A halotti tor és emléktorok alkalmával elbeszélték a halott nevezetes tetteit, vadállatokkal, emberekkel és elemekkel vívott küzdelmeit. A hadászatban, harcban kiváló hősök, vezetők, fejedelmek, hadvezérek tetteit mesés elemekkel tarkítva, kerek elbeszélésbe, gyakran ritmikus sorokba foglalták és mesélve, dalolva, szavalva adták szájról-szájra.

A fiatalság múlandó, nehéz

megtartani varázsát,

ha megöregszem, látni fogod-e bennem azt,

aki valaha is lehettem?

 Éveken át, epekedve vártalak,
Rólad szőttem szép, anyai álmokat.
Hónapokig szívem alatt hordtalak,
Nincs szebb érzés, mások bármit mondanak!

Egy fagyos estén, valósággá váltál,
Olyan szép voltál mintha most is látnám.
Életem értelme, évekig voltál,
Csoda volt, amikor először szóltál.

Boldoggá tette életem, a léted,
Te voltál mindenem, s a szemem fénye.
Küzdöttem érted, mint egy anyatigris,
Szebb feladat, az életemben nincs is.




Küzdök érted, amíg, csak szívem dobban,
Sosem szerettelek, ennél jobban!

Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.

Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég megúntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.

Mire az izzó arc lehül,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng
és jól esik az esti csend.

Jó így mégegyszer szemlehúnyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára
s csend van. Elalszunk nemsokára.

B,Radó Lili      Esti dal

 Lehúnyt szemmel némán hallgatom, ahogy dalol, ahogy zenét ír a szél, az esti szél..

Mikor a délután csak átölel,  a csöndje túl nehéz, sosem múlikel.

És a fájdalom szüntelen a nyomába jár, én a parton várok rád.

És mintha egy híd állna a folyó felett, úgy megyünk tovább.

Ébredj kedvesem, száll a dal,

A hajnal ránk nevet, nem érhet semmi baj..

És ha néha a hűs vízen felhő suhanna át, én  a parton várok rád.

És mintha egy híd állna a folyó felett, úgy megyünk  tovább.

Székely mese     /csángó,  /

Hozzam es járt a lüdérc

A tizennégyi háborúba én tizenhat eszendős vótam. Eppe a mü falunknál állot meg a front. Vaj hét családval béhuzakodtunk a pincébe. Vótak ott vénasszonyok,öregemberek, kicsi gyermekek, mindenféle. Alyan nekem való forma legén csak egy vót. Elkezdett az ingemet kerülgetni. Édesanyám észrevehetett valamit, mert erőst tiltott tölle.  Még azt sem hagyta, hogy beszélgessek véle. Így há, egész nap csak lestük egymást.

 Ott, hol a vágyak az égig érnek,
És a csillagok közt élsz
Megérint a Fény

Ott, hol a bánatod elhagy Téged,
Hol az időd is megáll
Nem megy tovább

Ott várok Rád
Ha erre jársz

Ott, hol eléred a messzeséget,
Hol a pirkadat ránk talál

Ott, hol könnyű a nehézséged
Hol a szeretet vigyáz Rád

Ott várok Rád
Ha majd erre jársz

Aki szeret, az nincs többé egyedül, mert az, akit szeret, mindig jelen van. Aki szeret, az már nem akar többé a saját élete központja lenni. Engedi, hogy életének más legyen a középpontja, és ezt nyereségnek és boldogságnak érzi. Feladja önmagát. Olyan lesz, mint egy nyitott kéz, amely kapni akar. Aki szeret, annak van bátorsága ahhoz, hogy olyan legyen, mint akinek szüksége van valamire

„Egy tanács: Vigyázz magadra!
Egy kérés: Ne változz meg!
Egy kívánság: Ne felejts el!

Beszélgessünk, mert a szavaknak mágikus erejük van, mert szükségünk van arra, hogy meghallgassanak, hogy elmondhassam.....

-nagyon fáj.....  kérlek add a kezed

-hogy öröm ért,.....

-hogy reggel a kis sünit nem ütötte el az autó,épségben átment az úton...--hogy szomszéd néni nekem /értem fáradt/ sütött süteményt, 

- és a mindennapokról...

egy könyvben olvastam, sajnos már nem tudom a  könyv cimét, egy vak asszony ült a téren, nyakában egy tábla, BESZÉLGESS VELEM..

Túrmezei Erzsébet: A harmadik

Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért mégegyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! – nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Békesség…

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott,
s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen,
rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült …
s a kép összegyűrve a szemétre került.
Nem békesség volt a papíron,
hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett,
s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem,
nekiállt hát, hogy tovább keressen.

HAJNALI NYOMOK..

 "Minden kis viaszgyertya megtanít arra, hogy egy kis melegért, fényért, érdemes tövig égni, mert a kis dolgok fénye, az ami bevilágítja az életünket"

/Molnár Ferenc/

Öreganyó ölébe engedett kezekkel ült, fából eszkábált lócán, nádtetős háza előtt.
Barázdált arcán a múló idő nyomai. Olyan ő, mint egy magányos tölgy,
bő ruhája lombként borul köré. Göcsörtös ujjai egymásba kapaszkodnak.
Fejét fekete kendővel szorosan, redőzve kötötte meg álla alatt.

 LITÁNIA



Te édes-kedves társam,

Miféle szerződés ez?

Micsoda Isten írta,



Én puha, fehér párnám,

Min nem nyughattam eddig.

Lelkem szép muzsikája,

Mit nem hallottam eddig.



Bölcsességgel írott könyv,

Mostanig nem tanultam.

Én friss-jó egészségem,

mily soká beteg voltam!



Én reggeli harangszóm,

Szép napos délutánom,

Szelíd, esteli lámpám,

Sűrű csillagos éjem.



Ó, éjem, égem, kékem,

Te kedves, kedvességem!

Csobogó, teli korsóm,

Friss, hajnali harangszóm,

Csendes, nyugalmas álmom,

Napfényes délutánom!

Ki vagy te, aki visszafogtad

futásomat?

Mért vagy erősebb, mint az ösztön,

mely más utat mutat?

Iszonyodásom menedékét,

mért szegetted velem a békét,

amelyet a földdel kötöttem,

hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

... 

Én nem örömökre születtem.

Neked mért örülök?

Rég nem lehetnek terveim.

Most mire készülök?

Bokám és útjaim szilárdak.

 Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek.

Szeretettel meghívom a társaságból azokat (Budapestiek elsősorban, mivel Pesten lakom) akiket érdekel a vers, az irodalom, 27-én vasárnap du. 3-kor tartandó irodalmi délutánomra.

Fellép: Szabó István nyugdíjas színművész (a Szegedi Nemzeti Színház és a Budapesti Kamara Színház volt tagja.

Akit érdekel, kérem írjon magánban, és a pontos címet megadom.

Üdvözlettel

M.

Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság? - Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék. - Az álmoknak is van színe? - Az álmoknak? Azok alkonyszínűek. - Milyen színű az öröm? - Fényes, kis barátom. - És a magány? - A magány az ibolya színét viseli. - Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.

Kértem Bölcsességet… és kaptam problémákat, hogy megoldjam őket. …

Kértem Jómódot… és kaptam agyat és izmot, hogy dolgozzak.

Kértem bátorságot… és kaptam akadályokat, hogy legyőzzem azokat.

Kértem Szerelmet… és kaptam bajban lévő embereket, hogy segítsek.

Kértem Jóindulatot… és kaptam lehetőségeket.

Semmit nem kaptam meg, amit akartam… De mindent megkaptam, amire szükségem volt.

 A csöndes utcán keszeg öreg csoszogott egy őszi délután. Lába alatt száraz falevelek zizegték, hogy sok-sok nyár elmúlt már. Előtte hosszú magányos éj, s a június oly messze még.Az árvaháztól nem messze papírszelet ötlött szemébe a lehullott falomb közül. Reszkető kézzel hajolt le érte. S ahogy olvasta a gyerekes írást, szeméből kibuggyant a könny, mert tüzes vasként égették szívét a szavak.„Akárki olvassa ezt, szeretem, akárki olvassa, szükségem van rá.

 Én az uramat sohase szerettem. nem  es akartam hezza menni, de ők erőst nagy nemzetek voltak, mü erős szeények.édesanyém s a testvéreim addig montak,mí reavettek és én elmentem utána,

Az emberemnek vót két fiú testvérje. Azok imán házasok vótak, a menyecskéik szépen őtöződtek. Gondoltam lesz nagy házunk, miféle. S ugye melyen a fiatal? Hallgat a szüleire, Én es hallgatta, férjhez mentem a emberemhez,  de soha-soha nem szerette. Mikor  jött bé a házba, úgy éreztem, hogy egy nagy homály ereszkedik reám, Mikor ment el, nekem jött  fel az áldott nap!

  Ha nem leszek, emlékszel-e majd rám? 

 Sohase felejtsd el a boldog perceket !

 Ha én tőled távol leszek,olyan messze 

 majd, hogy a csillagok néznek rád,

 eszedbe jut-e majd, ha másokkal leszel,

 a közös boldogság?

 Szeretnék a szél fuvallatával simogatni,

 szeretnék a nap sugarával melegíteni, 

 szeretnék én a levegő lenni, mert

 szeretnék mindig veled lenni.

  "Kibirni mindent és menni menni mindig

  tovább, még akkor is, ha nem élnek 

  benned remények és  csodák"

  /Hamingvay/ 

Uram,
tégy engem békéd
              eszközévé.
Ahol gyûlölet van, hadd
              hozzak szeretetet, 
ahol rossz, oda                                                megbocsátást,                                                                                                 
ahol viszály, oda
              egyetértést,
ahol tévedés, oda
              igazságot,
ahol kétely, oda hitet,
ahol kétségbeesés, oda
              reményt,
ahol sötétség, oda
              világosságot,
ahol bánat, oda örömöt!

 Kellenek a barátok, kik melletted állnak,
hogy jobban tudj örülni a világnak.
Mindig kell valaki, aki el nem taszít soha,
akinek mindig őszinte a mosolya.
Kellenek a vidáman csillogó szempárok,
amelyek szinte csalogatják a boldogságot.
Lépjél hát, mindig csak előre,
gondolj egyfolytában a szebb jövőre!
Míg van ember, ki megfogja a kezed,
szíved - lelked addig nyugodt lehet.

Kérlek........  add a kezed....

„Őszintén akarok élni, minden utam végigjárni…

Hinni abban, amire vágyom

S ha hiszek benne, küzdeni érteni érte, bármilyen áron…

Őszintén akarok élni, és csak annyit elérni,

Hogy a jókedvem senkit ne bántson,

S ha fáj a szívem valamiért, ne nagyon fájjon…ne nagyon fájjon…

Tőled csak annyit akarok kérni,

Hogy engedj őszintén élni

Őszintén, szabadon, szépen, őszintébben, mint ahogy tegnap éltem…

Ne kelljen hazudnom senkinek,

És hogyha valamit kérdezek, a válasz igaz legyen

Szeretnék bízni mindenkiben, hinni, hogy nem fordul ellenem, s nem árul el sosem!”

                                             /  Révész Sándor: Őszintén szeretnék élni/

valaki

 jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

/Kányádi S./

Önzőek vagyunk és ettől az önzéstől képtelenek vagyunk a lelkünkkel látni...csak akkor vagyunk képesek levetni az önzés álarcát mikor a fájdalom vagy a hiány elsöpör minden más érzést. Pedig nem lenne nehéz. Ha megpróbálnánk néha magunkba látni rájöhetnénk mennyire elsiklunk a valódi élet felett.Ha tudnád, hogy mikor ér véget az életed minden perc egy kincs volna.
Minden boldog óra egy örökkévalóság. Akkor nem félnél többet ÉLNI.

 Amit meg kell tanulnunk, az mindig ott van a szemünk előtt, csak alázatosan és figyelmesen körül kell néznünk, hogy meglássuk, mit akar tőlünk az Isten, és melyik a legjobb lépés, amit a következő pillanatban tehetünk.” Nem az a fontos, hogy mit tudsz, hanem hogy mit csinálsz jól! "Ha egy szép élet vágyát őrzöd, a múlttal nem szabad törődnöd, s mindig úgy tégy, ha veszteség ér, mintha újjászülten élnél: tetteidnek tudjál örülni, más tetteit megbecsülni, főként ne gyűlölj egy embert se, “Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek… Szeretek élni!

Mese az üvegablakról és a Fényről

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesebeli ország, ahol olyan magasra nőttek a hegyek, hogy csúcsaik már az égbe nyúltak. Az egyik hegyen volt egy fennsík. Csodálatos kilátás nyílt innen a környező vidékre. Mindenhol hegyek, a levegő kékesfehéren remegett, s oly tiszta volt, hogy messziről, a tenger felől idehallatszott a sirályok hangja.
A fennsíkot üde, zöld gyep borította, s nem volt itt más, csak egy szerény, csendes kis templom, s körülötte vörös rózsák.

Elérkezett végérvényesen az ősz, rövidülnek a nappalok és ködösek a reggelek !

DSIDA JENŐ: ŐSZ A SÉTATÉREN

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.

Márai szavait idézve, a baj, betegség nyomorúság nem nagy csinnadrattával köszönt be, hanem halkan kopog, ha kopog ,és már bent is van.  Hogyan viseljük el a nehéz napokat?   Gyűjtsük a boldog pillanatokat, a "kincseinket”..... hogy elő tudjuk venni, amikor nagyon fáj....

Egy pillanatot,.... amikor meggyújtottak neked egy gyertyát, és a gyertyafényben ott láttátok egymást a másik szemében, lelkében......     Hajoljunk le a boldogság-morzsákért,  

Tavasz volt, minden virágzott.

A világ végén is túl három lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten toronymagas fűszálak nőttek, olyan selymes, olyan puha fűszálak, hogy nem csoda, ha a Nap is idetért éjszakai nyugovóra, s itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét világlusta is: Vasárnap, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat. Itt hevertek a toronymagas fűben, még csak játszadozni se akartak a vidám csillagokkal, hiába hívták őket.

Ezért aztán egyik este a Nap magával hívta régi barátját, a Szelet.

tanuld meg a víztől követni utadat
tanuld meg a tűztől mindből hamu marad
tanulj az árnyéktól őrködni éberen
tanulj a sziklától megállni helyeden
tanuljad a Naptól mely nyugovóra tér
tanuljad meg azt is hogy másnap újra kél
tanulj a szellőtől mely lombok közt pihen
hogyan kell leélni életed csendesen
tanuld meg tőlük hisz mindenik testvéred
hogy kell szépen élni és szépen halni meg
tanuld a féregtől semmi sem fölösleg
tanulj a rózsától tisztán maradni meg
tanuld a lángoktól elégetni szennyed
tanuld a folyótól utadból ne térj meg
tanulj az árnyéktól alázatos lenni
tanulj meg a Naptól szüntelenül menni
tanuld négy évszaktól ismerni az időt
tanuld a csillagtól hogy az égben erőd
tanulj a tücsöktől ha magad vagy zenélj
tanuld a Holdtól hogy semmitől se félj
belátást a sastól s ha vállad súly nyomja
nézd meg milyen terheket cipel a hangya
tanuld a virágtól hogy légy szép és kecses
tanulj kismadártól szabadon repülgess
tanulj a báránytól legyél szelíd mint ő
mindentől tanuljál mert minden veszendő
úgy figyelj utadon mi célodhoz viszen
tanítson mi meghal s léted örök  legyen

Hogyha én lennék a fény a bánatok útján,
Mindig felvillantanék egy kicsi reményt,
Mindig arra indulnék, ahol épp várnak,
Mindig megvigasztalnám a sok szegényt.
Hogyha én lennék a fény a sötétség mellett,
Mindig megmutatnám azt, hogy merre az út,
Mindig világítanék, hogy mindenki lásson,
Mindig felvidítanám a szomorút.

Kérdezem a napsugártól:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem az éjszakától,
De válasz nélkül maradok én.

Hogyha én lennék a fény, csak délelőtt volna,
Mindig elmulasztanám a többi időt.

Emlékezz rám, mikor fúj a szél
Emlékezz, mikor minden véget ér!
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem!
Emlékezz, mennyire szerettél,
Mennyire fájt, mikor elmentél!
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem!

Simuljon előzékenyen a lábad alá az út,

          és támogassa meg szél a hátadat,

          arcodat fürössze fényében s melegében a nap,

          és bő eső itassa szomjas földjeid,

          amíg újból nem látjuk egymást te meg én,

          Isten tartson meg óvó tenyerén!

    Én Istenem, az idő hogy szalad!
    Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
    múlt és emlék: minden elmarad.

    Nyomunkat rendre belepi
    rőt lombjával az őszi szél.
    S hogy kik voltunk:
    maholnap az sem tudja,
    aki rólunk beszél.

    Zölden remeg a nyírfa lombja,
    a bajor erdőn szellő támad.
    Lópor-szagú ködök lepik
    a jövendőt és a hazámat.

    Fehér itt is a nyírfa kérge,
    pillangó jár a gyöngyvirághoz.

Kányádi Sándor: Fekete mese

Egyszer egy nagy kerek erdőben, már azt meg nem mondom, Afrikában-e vagy Dél-Amerikában, de ott, ahol a papagájok, a kolibrik, a kanárik s a kis paradicsommadarak nem kalitkában, de szabadon s békességben tanyáznak, rikácsolnak, furcsa gondolata támadt az egyik tarka tollú törpepapagájnak.

- Miénk az erdő, a dzsungel minden fája, lombja, beszéljen, rikácsoljon hát mindenki papagáj módra.

Megszeppentek erre a kolibrik, a kanárik, a kis paradicsommadarak, mivel ők bizony gyengécskék és kevesen voltak.

Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!
Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fű: szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!
Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog;
Ringassanak álomba szépen
Kis angyalok!
Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!

...Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy
 bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy
 fontos találkozója. Tudva, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az
 orvos, kértem, hogy foglaljon helyet. Miközben a rendelőben
 tettem-vettem, figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára.

 Idő közben arra gondoltam, megtehetném, hogy leveszem a
 kötését, és megnézném, miről van szó.

 ... A seb nem tűnt olyan súlyosnak.

Esténkint - régi keresztény szokás volt -
Számot vetek a lelkiismerettel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj?

Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman
És álmosan, mert minden áldott reggel
A régi vágy von: kelni napkelettel.

Azután mentél, mert az élet: menni,
Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.

És mit vétettél ember? Ember voltál
S embernek lenni: siralmas való már
És dicsőséges.

Ezt a kedves, kis  tanulságos mesét már talán mindenki ismeri.

Többet ésszel, mint erővel: ez derűl ki a nap meg a szél versengéséből is.

Réges- régen történt,még amikor nem volt ritkaság, hogy a nap elbeszélgetett a fákkal, a csillagokkal, az erdő vadjaival.

Egyszer, úgy mondják, a széllel erszkedett szóba.

Csakhogy a szél rettentően gőgös volt, amellett nagyon vad is, de nem lehetett vele rendesen beszélgetni, azonnal elkezdett huzakodni, hetvenkedni, kötözködni.

Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett–dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.

Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme.

Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti: mi van a világban.

Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés.

Ismertem egy kisfiút, a szülei annyira szegények voltak, hogy semmi játékot nem tudtak venni neki.

És mégis voltak játékai!

A saját szeme, szája, füle és az orra, a haja és a nyaka, a két karja és a két keze, lába.

A haja játszott és táncolt a széllel; a füle tele volt madárénekkel, patakzúgással; az orra a virágok és bogyók illatával, a párolgó leves szagával, amit az édesanyja a tányérjába mert. A keze soha egy percig nem maradt nyugton, s a két lába is egésznap futkosott, ugrált a boldogságtól.

Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már.
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.


Dolgos két karod is oly hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.


Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.

Hedinek

Benedek Elek: Reggeli dal

Fölébredt a nap, kapuját kitárta,

Nótával köszönti a dalos madárka.

Ébredez az erdő, már a rét sem alszik

Madár dalolása messzire elhallszik.

Harmat rezg az ágon, fénye meg-megcsillan,

Rásüt a napsugár s egyszerre elillan.

Ragyog az áldott nap, a szellő se lebben

S dalol a kis madár mindig ékesebben.

Fölkel a méhe is, döngicsél a réten,

Zümmög a bogárka röppenésre készen.

Szárnyát szárítgatja meleg napsugárban,

Megfürödvén előbb harmatos virágban.

Kányádi Sándor: Fekete mese

Egyszer egy nagy kerek erdőben, már azt meg nem mondom, Afrikában-e vagy Dél-Amerikában, de ott, ahol a papagájok, a kolibrik, a kanárik s a kis paradicsommadarak nem kalitkában, de szabadon s békességben tanyáznak, rikácsolnak, furcsa gondolata támadt az egyik tarka tollú törpepapagájnak.

- Miénk az erdő, a dzsungel minden fája, lombja, beszéljen, rikácsoljon hát mindenki papagáj módra.

Megszeppentek erre a kolibrik, a kanárik, a kis paradicsommadarak, mivel ők bizony gyengécskék és kevesen voltak.

Volt egyszer egy vak lány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt.( Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét ) A fiú mingig vele volt. Mondta egyszer a lány a barátjának:- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.

Aztán egy napon ajándékba kapot egy szempárt.

A fiú megkérdezte tőle:- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?

A lány a fiúra nézet és láta, hogy vak, ami arra a döntésre vezete, hogy visszautasította őt.

A fiú pár nap múlva levelet írt a lánynak, melyben ez állt: Vigyázz jól a szemeidre,mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak!

Tudnál-e csendesen hozzám bújni,
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
S megcsodálni a fényt s a naplementét?

Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
S átélni két ember valós nászát?

Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet,
Hogy megsimogathassam a lelkedet?

Mondj igent, …s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

AZ ŐSI BOLDOGASSZONY TISZTELET

Jámbor János

Aki a magyarság régi múltjára kíváncsi, annak nagy szeretettel Erdélyt ajánlom. Erdélyt nem az utolsó honvisszafoglaláskor vették birtokba a magyar nyelvű népek, ezért ott Árpádok bejövetele előtti magyar kultúra emlékei ma is megtalálhatók.
A székely kapuk kapuoszlopán az életfa, a szemöldökfán pedig az ott lakó ember életútja elevenedik meg. A kopjafákba bevésve e földi létből eltávozottak maradnak köztünk a szeretetünkkel és tiszteletünkkel körülvéve szinte romlatlan testtel.

Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.

Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.

Ne ülje szívemet,
Nyomorék szivemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.

Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.

Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.

Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.

Ezernyi álmos kis madárka

Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra:
Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat-
Virág, fű szendereg nyugodtan
Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog:
Ringassanak álomba szépen
Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág:
Összhang a föld ,egy édes álom…

Jó éjszakát!      Eminescu

"Ne feledd, hogy ma van az a holnap, amitől tegnap úgy féltél" /Wilde/

"Légy olyan, mint a madár, mely alol, ha kivágják a fát, nem zuhan le, hanem felszáll "/Prphászka/

 "

Nem a síró szivek, hanem a mosolygó szemek hozzák a legnagyobb áldozatot" /Anonynis/

Mikor még gyermek voltam
szomoru és szerény
egy nagy könyvesszobába
kerültem egyszer én
s kiálték vágyra kelten:
Elmém hajóra hág!
Mily szomju véges lelkem
rád, végtelen világ!

S bejártam így a multat
bejártam a jelent
s mit bölcseink tanultak
jól tudtam, mit jelent
de célt seholse leltem
és vágyam egyre rág:
mily végtelen a lelkem
s mily véges a világ!

S szóltam: Könyvek mit érnek?
Mit ér a képzelet?
Választalan hadd éljek
vidám világ, veled!

Az emlékkönyv  Vilmácskáé volt,     nem tudom Ő ki volt,  talán nagymamám barátnője.....     most én őrzöm a könyvet....

"Csak szívünk azon kimeríthetetlen forrás, melyből  beszélgetésünk unalom nélkül foly. Ha az hallgat, az egész világ nem elég csak egy óra kellemes eltöltésére sem...

Ha szép reményeid a kétség alatt,  és miatta szíved ketté szakad,

Tekínts az égre föl!

Ott áll aki megvígasztal:  a HIT csillaga.

Szép holdvilágos éjjelen,

Midön a táj oly halk, nyugodt,

Láttál-e már az égen gyorsan letünő csillagot?

Azt hiszem mindenkiben felmerült már a kérdés, hogy kialakulhat-e egy szerelem netkapcsolaton belül megismert valakivel, akit igazán  nem is ismer? . Mindannak ellenére, hogy sok mindent tudsz róla, mégsem ismered igazán. Arctalanul, hangtalanul, csak a másik stílusát látod, esetleg egy küldött kép társaságában. A stílus maga az ember, mégis más, mint az élõ beszélgetés, ahol látod a másik mimikáját, szemvillanásait, félmosolyát... Eljön a telefonálás ideje is, ami azért fontos, mert a hang sok mindent elárul a másikról, fontossá válik a hangsúly, az ahogy kimondott szó.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesebeli ország, ahol olyan magasra nőttek a hegyek, hogy csúcsaik már az égbe nyúltak. Az egyik hegyen volt egy fennsík. Csodálatos kilátás nyílt innen a környező vidékre. Mindenhol hegyek, a levegő kékesfehéren remegett, s oly tiszta volt, hogy messziről, a tenger felől idehallatszott a sirályok hangja.
A fennsíkot üde, zöld gyep borította, s nem volt itt más, csak egy szerény, csendes kis templom, s körülötte vörös rózsák.

Szomszéd néni 77 éves, látássérült. Meghalt a férje, egyedül maradt. Nehezen telnek a napok, nem tud olvasni, kézimunkázni, tv-t nézni. Segítek amíben tudok, de talán azzal a legtöbbet, hogy  lehetőség szerint, kávézunk és BESZÉLGETÜNK.         A lakásban egyre több lett a virág...

végül  kérte a tanácsomat, mit is tegyen?   régi ismerősük, aki szintén özvegy, egyedül él, szeretné, ha összekötnék az életüket.    hát.....

Holnap lesz az esküvő, én leszek az egyik tanú.  És ha az angyalok lenéznek a földre, holnaptól két emberrel többnek az arcán  lesz boldog mosoly....

Két titkos sötét pont nézi szememben
Az életet, mely körülront engem.
Kiállítások káprázata ez,
Én nézem és nem nyúlok semmihez
Nézem, mint gazdag éjszakákon át
Álmaim ünnepi forgatagát.
Virraszt szemem éber két katonám
Alvó életemnél nyoszolyán.
Nézni a fényeket, nézni felhőket,
Nézni gyászruhás vékony szőke nőket,
A farsangot, mely utcámon elnyargal
S én nem megyek a vihogó farsanggal.
S így vonulnak és nézhetek utánok:
Nyári éjek és téli délutánok
Óh nézni: száll a napfényes vasárnap,
Órák, amikor randevúkra járnak.

Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap -a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed, s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyávog,
de a szobába csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a múltból ahhoz a magányos csendhez.

    TI: Az Isten fiatal (1940)

Cinege

Kertünk bokrán cinege, cinege.
Szobámba behallik éneke.

Asztalom mellett olvasok,
Asztalomon könyvek, hírlapok.

Értelek, pajtás, cinege, cinege!
Azt fütyörészed: ,,Minek-e? Minek-e?

Tisztes a munkád, szereted, szereted,
Az ágyad fejénél feszület, feszület,

Nem elég ennyi? Mire több? Mire több?
A többire hékám fütyülök, fütyülök!”

Igazad van, pajtás, cinege, cinege,
Egy fütty az ember élete.