Mondd, mi a szeretet?

Könnyű szeretni azt, ki
kedves
Szelíd,jóságos és figyelmes,
Ki mindig csak ad, de sose kér,
Ó, mennyire szeretjük mindezért.
De azt szeretni, aki durva
Szava sértő, arca mogorva,
Tudod, hogy tüskés, mégis
szereted,
Na látod, ez a szeretet.
Könnyű szeretni a jó
barátot,
Élvezni vidám
társaságot.
De a szenvedőt, ha szánja szíved,
Ha éhezőnek nyújtasz kenyeret,
A tétovának adsz egy jó tanácsot,
Vigasztalod a sírót, hogyha látod,
Letörlöd a fájó
könnyeket,
Na látod, ez a
szeretet.
Aki becéz, vagy lágyan
simogat,
Hogy tudjuk szeretni
azokat!
De szeretni a mindig lázadót,
A hitetlent vagy a támadót,
A közönyöst, a bűnöst, szennyeset,
Ilyenek vagyunk, s az Isten
így szeret,
Irgalma megnyitotta az
eget.
Na látod, ez a szeretet.

Válasz

Kedves Péter!
Én is úgy gondolom ,hogy a valódi önzetlenül adott szeretet, a legnagyobb kincs, amivel egy ember rendelkezhet.

Válasz

Mindig boldoggá tesz, ha valakinek örömet szerezhetek valamivel.

Előzmény

Válasz

Kedves Péter!

Hálásan köszönöm Neked, hogy megismertetted velem ezt az igazán elgondolkodtató és bölcsességekben bővelkedő video-t.

Válasz

Köszönöm ezt a video-osszeállitást! Szívből.

Válasz

Képzeletfohász

…bárcsak valóban is létezni tudnál… ott, ahol, valahol én is… létezni próbálok… S nem csak álom, s képzelt látomás lehetne csak, ahogy létezésünk véletlen, végül majdnem egybefolyt… Ott Ahol, már majdnem beszéltünk, ott, ahol már majdnem egymásra néztünk, s ott amerre már majdnem fontossá is lehettünk volna… talán… még egymásnak is.
Vagy ott, ahol a tömegkommunikáció, és az információs technológiák tobzódása közepette is, már nem csupán csak füstjelekkel társaloghatunk… ismeretlenül, s egymásról szinte semmit se tudva, de mégis, valahogyan érezve mindent… de legalábbis e ’minden’ tényleges esélyét, értelmét és célját. Mikor is a két fél, eddig csak félig és éppen hogy létező - végre, már valóbban is, egyetlen egészbe forr… valahol egy másik, talán már nem is egészen földi – már- már földön túli – dimenzióban…s a realitások fölött, így irreálisan is – mindennél reálisabban.
S elképzelem…igen: ahogy oly’ hosszasan kerestem, s kutattam ezt a percet, s ahogy végül megtaláltam: s azt miképpen végül – valóban Hazaérkezem…s azonképpen is, egymásban, végül – őszintén fölismerem szemeid tükrében magam…
S elképzelem: ahogy eltűnik mellőlünk a hajsza, a zavar és levertség, ahogy szétfoszlik valamennyi bánat, ahogy elűzetik mindahány bűntudatunk is, és lelkiismeret furdalásunk, mert talán elhiszem… hogy valóban létezik valahol egy ehhez fogható világ is…

Amely magába rejt, s nem kiejt öléből a vad és idegen, rideg anyagiságba. Amely átölel, s azzal hogy védelek, már engem is megvéd. S amely zenévé válik, amely nem lesz más csak béke, az egésszé lett lélek óvó menedéke, enyhet adó óázisa, e lát feleti létnek; akár egy Paradicsom, egyfajta helyi Nírvána képzete, s igézete képpen - valamennyi idáig érintett Pokol komor füsthegye fölött… anyagtalan lélekké párologva, és súlytalan.

Ahol már nem lesz szó időről, s nem lesz szó a szóról. Mert a hallgatásainkkal is könnyedén beszélgethetünk, a gondolat, az álmok és az érzelmeink megszelidűlt nyelvén, örökkön örökké… ha csak egyetlen pillanatra is, de ott és akkor végre, s véletlen - még elhihetjük ezt!
Ámen.


/Marsi Attila/

Válasz