Ezt a kedves, kis  tanulságos mesét már talán mindenki ismeri.

Többet ésszel, mint erővel: ez derűl ki a nap meg a szél versengéséből is.

Réges- régen történt,még amikor nem volt ritkaság, hogy a nap elbeszélgetett a fákkal, a csillagokkal, az erdő vadjaival.

Egyszer, úgy mondják, a széllel erszkedett szóba.

Csakhogy a szél rettentően gőgös volt, amellett nagyon vad is, de nem lehetett vele rendesen beszélgetni, azonnal elkezdett huzakodni, hetvenkedni, kötözködni.

Így történt ez most is. A nap barátságosan köszöntötte, de a szél éppen csak mordult egyet feleletül, aztán nyomban hivalkodni kezdett.

- Bizony- mondta-, akármilyen fenn hordod is az orrodat ott az ég magasában, kettőnk közül azért mégis én vagyok az erősebb!

A  napnak ugyan semmi kedve nem volt hozzá, hogy vitatkozni kezdjen egy ilyen neveletlen süvöltvénnyel; de azért mégiscsak megkérdezte tőle:

-Miből gondolod, hogy erősebb vagy nálam?

-Miből?-zúgott- morgott fölfuvalkodottan aszél.- Onnét, hogy te csak baktatsz odafönt, és mosolyogsz, de én idelent akárkit derékon kapok és megpörgetem; amellett ha megharagszom, akármi akad az utamba, egyszerűen elfújom, mintha ott se volna.

-Derék dolog- jegyezte meg a nap-, de azért nem ártana próbát tenni egyszer, mert régi igazság, hogy sok beszédnek sok az alja, és nem annak a legerőssebb a karja, akinek a legharsogóbb a hangja.

-No, hát álljunk ki versenyre!-hányta-vetette magát a szél.

-Nem bánom- mondta a nap.- De miben versenyezzünk?

-Látod ott azt a parasztembert?-- kérdezte a szél, és a vándorra mutatott, aki az úton bandukolt.- Látod a vállán a subát? No, hát az nyeri a versenyt, aki le bírja húzni róla a subáját.

-Rendben van- egyezett bele a nap.

A szél nem sokat teketóriázott, hatalmasan fölfújta magát, azzal nekirontott a parasztembernek, és elkezdte tépdesni, ráncigálni a subáját.

De hiába ráncigálta, nem sokra ment vele. A parasztember ugyanis fázott a vad szélben, fölhajtotta körben a suba gallérját, jól befészkelte magát a meleg birkabőrbe, aztán, mert a szél egyre erősebb lett, s majd ledöntötte a lábáról, leült egy szikla tövébe, hátát nekivetette a sziklának, s úgy megbújt a subában, mintha többé ki se akarna bújni belőle.

A szél dühöngött, morgott, huhogott, de nem ért el semmit.

-Jól van- mondta a nap-, most én jövök.

Megállt a kuporgó vándor fölött, és elkezdett mosolyogni. Mosolygott egyre szélesebben, csak úgy ontotta meleg mosolyát. A vándor már nem fázott; aztán már nemcsak hogy nem fázott, de kezdett melege lenni, aztán kezdett verejtékezni, s egyszer csak ledobta magáról a subát, s jókedvűen elhevert rajta a napsütésben.

A szél, mit tehetett mást, morogva elkullogott; a nap meg csak mosolygott tovább a felsült hetvenkedőn.