A legszembetűnőbb, szinte valamennyi írásban megjelenített téma a szeretetáhítása, kifejeződése, szerepe az ember életében.
Életutak, sorsok, hangulatok. Nyugodt lélekkel állítható, hogy szinte minden egyes ember élete a szó szoros értelmében bőrbe kötött regény.
Szomorúság és boldogság jellemzői váltják egymást a pályázati anyagokból szerkesztett antológia oldalain. A szerzők valamennyien úton vannak, s tulajdonképpen ugyanarról a nagy utazásról számolnak be mind, de mégsem egyformán, hiszen éppen az a rendkívüli benne.

Válasz

Leltár

Mi volt enyém? A budai hegyek,
Zugliget, a János-hegy, a Normafa,
s enyém volt az erdők nyári csendje,
s enyém volt minden havas éjszaka,

s enyém volt a hajnali rigódal,
kertünkön túl őzek lábnyoma,
s a Tündérsziklát, hol merengve ültem,
nem veheti el senki már soha,

s enyémek voltak mind-mind a vizek,
öreg szerelmem a drága Duna,
hogy udvarolt csendesen, szelíden,
ha rábíztam magam hullámaira.

Mi volt enyém még? A legdrágább mi volt?
A versek, melyeket betéve tudtam,
a nagy elődök gyémánt sorai,
látjátok ugye, nagyon gazdag voltam.

/ Dánielisz Éva; Budapest /

Kiss Jenő
Anyád szemében

Anyád szemében
ott a nap;
sugarai rád hullanak,
hogy nőj te szépen.

Anyád szemében
ott a hold,
beteg, ha voltál, rád hajolt
a lázas éjben.

Anyád szemében
ott a víz;
a könny, ha utad félre visz,
jaj! baj ne érjen...

Anyád szemében
ott a tűz:
ha csüggednél, szívedbe tűz,
lobogjon, égjen!


Mottó

Az marad tiéd, amit másnak adtál;
csak az a szép, mit másnak megmutattál;
csak azt tudod, mit másnak tanítottál;
és nem fázol, ha volt kit betakartál.

/ Dánielisz Éva; Budapest /

Előzmény

Válasz

Megkésett köszönet

Átölelt a napfény. Ízlelgetem, forgatom a számban ezeket a szavakat.
Milyen találó az életem egy rövid szakaszára, arra a 12 évre, amelyben a szereteted, a féltésed úgy ölelt át és éltetett, mint a napfény a növényt.
12 évig mindig és mindenhová együtt, kézen fogva mentünk, legyen az bevásárlás, napozás, stand, könyvtár, vagy a mindennapos sétánk. Így volt kibe kapaszkodnom, ha a fájós lábam elfáradt, sőt minél jobban fáradtam, annál erősebben támaszkodtam Rád.
Hányszor mondtad tréfásan: " Picurka, egyszer letéped a kabátom ujját." Mert találóan és kedveskedésből Picurkának hívtál.
Te erős voltál és magas, én a gerincferdülésem miatt alig 126 cm, de olyan büszkén fogtad a kezem, mintha a világ legszebb nője lettem volna.
Hálás vagyok és köszönöm, hogy a buszról és a többi járműről is úgy segítettél le, mint egy királynőt, s nem mint valakit, aki segítségre szorul.
Középkorúan kerültünk össze, mindketten özvegyen. Te 53, én 47 éves voltam, de úgy viselkedtünk, mint a szerelmes kamaszok. Hányszor álltam fel sétáink során a járdaszegélyre, hogy magasabbnak látszódjak, de Te mindig azt mondtad nevetve: " Így már nem is szeretnél!", és lehajoltál hozzám megpuszilni, vagy kézcsókkal kedveskedtél.
Emlékszel? Többször mondtam, hogy miért pont engem választottál, hiszen még házias sem vagyok. Te valamilyen bókkal válaszoltál, aztán mostál, főztél, takarítottál továbbra is helyettem, és mindezt szívesen tetted, hiszen nem volt kötelező mellettem maradnod. Még az anyagiak sem vonzhattak, neked saját pesti lakásod volt, én a lányoméban laktam.
Köszönöm, hogy a felém irányuló, durva, közönséges megjegyzésektől megvédtél, és hiába mondták, hogy egy ilyen derék ember hogyan választhatott ilyen semmi kis nőt, te csak nevetve legyintettél, mondván, hogy ezek nem látnak a szemükkel, és nem ismerik az én értékeimet.
Azokon a délutánokon, amikor a mindennapos séták után békésen olvastunk, vagy TV-t néztünk, és időnként egymás felé nyújtottuk a kezünket, várva, hogy a másikunk megszorítsa, felváltva mondtuk: " Milyen jó nekünk együtt". Ezekre a délutánokra mindig emlékezni fogok, és mindig visszasírom, amíg élek.
A mai napig odanézek a fotelodra, becsukom a szemem, kinyújtom a kezem, és várom, hogy megszorítod. Ha erősen koncentrálok, szinte érzem is. Köszönöm ezt az érzést.
De köszönöm, hogy bárhol voltunk strandokon, nem szégyellted masszírozni fájós, dagadt lábamat, bokámat, ami ugyan mások szemében nem tűnik nagy dolognak, mégis kevesen teszik meg, főleg nyilvánosság előtt.
Nálunk otthon ez is mindennapos szertartásaink egyike volt. Érzi is a bokám ennek hiányát, a kezed simogatását. Hivatalos masszőrhöz mégsem megyek, mert nem akarom, hogy a te gyógyító kezed után más érintsen meg, még gyógyító szándékkal sem.
Köszönöm, hogy amikor tavaszodott, volt kivel ülnöm a városligeti tónál, volt kihez bújni, s volt, aki szerelmesen, egyben óvón átkarolt, és akkor, ha bármilyen felhős is volt az ég, mégis " átölelt a napfény".
De legjobban azt köszönöm, hogy úgy szeretted az unokámat- igaz,születésétől fogva ismerted- mint egy vér szerinti nagyapa. Ha úgy adódott, tisztába tetted, megetetted,pedig neked soha nem volt gyereked. A véredben volt a gondoskodás.
Emlékszel? Kis óvodás korában milyen büszkén ültél fel vele a Vidámpark játékaira, mert én sok helyre nem mertem felülni.........
Értékeltem, megbecsültem és viszonoztam a tőled kapott szeretetet, de kicsit természetesnek is vettem, hiszen azt hittem, ez a " Védőburok" halálomig tart. a " felsőbb hatalmak" közbeszóltak, megirigyelhették..........
Minden megváltozott, hiszen elhagyott a másik felem, mert mi ketten voltunk egyek. nagy űr maradt utánad.
Ezt az űrt csak az azóta 17 éves kamasszá serdült unokám tudja kitölteni. ......
Azóta is gyötör a gondolat, hogy milyen megoldást kellett volna találnom, hogy megköszönjem, amit tőled kaptam, hogy mennyire boldog voltam veled, hiszen ennyi önzetlen szeretetet talán csak az anyámtól kaptam, akit szintén korán elveszítettem.
Biztosan tudod, érezned kellett, hogy mennyire szeretlek, hiszen annyira boldogok voltunk egymással. A koszorúszalagra is azt írtam:" Mindent köszönök".
........
Próbálom folytatni az életem, azt és úgy csinálni, ahogy veled, de bárhol, bárkivel vagyok, te nem lehetsz ott, így semmi sem lehet olyan, mint veled volt.
Ide kívánkoznak V. Kulcsár Ildikó, a Nők Lapja munkatársa Kölykök, dilik, szerelem című könyvének utolsó sorai:
" Én örökre hálás leszek a sorsnak azért, hogy szüntelenül fogta valaki a kezem, míg Rómát csodáltam...Ez többet ér, fontosabb és szebb, mint a Vatikán összes kincse. Egyetértesz ( egyetértenek ) velem?"
Ildikó már tudja, hogy én mit veszítettem el. Elveszítettem a napfényt, ami átölelt. Napfény nélkül pedig nem lehet senkinek és semminek sokáig élni.

/ Szombati Lászlóné; Szolnok /

Sajnos a mű hosszúsága miatt a pontozott részeknél kimaradt néhány sor, de remélem a lényegét mindenki megérti.

Válasz

Köszönöm Julika, hogy ide is feltetted, átmásolom az eddigieket.

Olyan szépek...

Válasz

Köszönöm Édesanyám!

Zsuzsika néni azok közül a bölcs matrónák közül való, akik jóságukkal, tanácsaikkal, segítőkészségükkel meghitt békességet sugároznak maguk köré. Mindig kér, soha nem parancsol, megfontolt szava mindig valami igazságot cseng. Nem lehet megcáfolni, mert olyan jó szívvel, oly melegséggel ad tanácsot, ami talán nem is tanácsnak hangzik, hanem kérésnek segítségnek.
És ki az, aki elutasít egy kérést, egy segítséget?
Szava békességet hordoz, a békétlen lelkébe szeretetet ölt és reményt tud csepegtetni a reménytelenségbe. Ritka ma az ilyen ember, aki jósággal gyógyít, akinek szava simogat, aki kérés nélkül segít.
Nem tudom melyik korból maradt itt, ha nem is más, csak a lelke, hogy ennyi bölcs derűt hordoz. Kitől örökölte génjeit, kitől tanulta, hogy kell másokhoz szólni, ki volt a példaképe? Vagy az ő korában talán csak anyák születtek? Édesanyák, akik bölcsességükkel irányítottak családot, és védték szeretteiket, és álmodták nekik a jövőt?
Talán Szabó szülétől? Aki már kislány korában a testvéri szeretetet úgy plántálta belé, olyan példamutató tapintattal, ami a lelkébe ivódott.
Szüléék sok évig cselédek voltak a grófi birtokon, de szerencséjük és szorgalmuk segítségével vettek egy kis tanyát, öreg rossz szőlővel. A szőlő között gyümölcsfák voltak, alma, körte, szilva, cseresznye, meggy, az unokák nagy-nagy örömére. Ha érett valamelyik gyümölcs, Szabó szülém szedett egy-egy kosárral, és vittük testvérének Alsópusztára. Gyere kislányom, szólt nekem, elmegyünk Bözse nénédhez, viszünk neki egy kis szilvát, hadd egyenek szegények, mert ott a cselédházaknál nincs gyümölcsfa. Nem volt autó, motor, meg kocsi sem, szülém nevetve mondta, megyünk kislányom az apostolok lován, nem kerül pénzbe. Nagyon szerettem a szülémmel elmenni, ha fárasztó volt is a gyaloglás, mert ő egész úton mesélt. Ha rigó fütyült az ágon arról mondott szép mesét, ha nyúl szaladt a tarlón, arról is volt egy meséje. Minden-minden mese tárgya volt, ami az úton látható, az ugráló verebekről,a pipacsról, a bodza virágjáról, még a párolgó pocsolya vizéről is. Ha már látta, hogy nagyon lassan szedem a lábaim, megálltunk, az árokpartra terítette a kötényét és ráültetett, hogy pihenjem ki magam. Ha nem volt faárnyék, ő úgy állt, hogy ne érjen a tűző nap, ha szomjas voltam, víz is volt a kosarában egy kisüveggel. Amikor kipihentem magam, ballagtunk tovább, ő cipelte a kosarat, nekem meg folyton mesélt, hogy ne érezzem a fáradtságot. Most már értem, nem a szilva volt a nagy dolog, hanem a szeretet amivel vitte.
Bözse néném nagyon megörült nekünk, kedves testvérének szólította szülémet, engem majd megfojtott szeretetével. A kosárra nézve szörnyülködött, hogy minek cipeltük ezt a sok szilvát, majd elszaladt volna ő érte. Tudom, hogy nem jöttél volna el Bözsénk – vette át a szót szülém -, nehogy azt higgyük, hogy kérni jöttél, igaz? Azért hoztam ln kérés nélkül szeretettel, hogy megosszam veled azt a kis gyümölcsöt, mint gyerekkorunkba a lekváros kenyeret. Kedves testvérem vagy, nem tudnám jó szívvel megenni a szilvát, ha neked is nem hoznák belőle. Átölelték egymást, és úgy maradtak egy darabig, amint elváltak, láttam, könnyes volt mindkettő szeme. Szülém volt az első és a legjobb tanító mesterem, aki a testvéri szeretetre egy életre megtanított engem.
Valósággal szülémmel voltam állandóan, apám, anyám reggeltől estig kint dolgoztak a földeken, volt hogy csak este találkoztam velük, mert reggel még aludtam, mikor ők már elmentek.
Nagyon szerettem vele kettesbe lenni, elbűvölt a szelíd bölcsessége, szava simogatása és az a jóindulat, amivel mindenkit körülvett. Ha ráért, egy kicsit odavont az ölébe, rám simogatta szeretetét, és énekelt egy-egy szép régi nótát. Jósága kimeríthetetlen volt, szinte érzem, mintha még ma is fogná a kezem, ha bánat ár, ha gyötrődöm, segítene. Imámba mindig azt kértem, drága Szabó szülém, maradj velem, amíg csak élek.
Megértem szülém életkorát, sőt már túl is haladtam, és keresem bennem azt a bölcsességet, azt a szeretetet, jóságot, amit tőle kaptam. Úgy érzem, sok mindent megőriztem magamba, sok mindent, mintha csak ő mondaná, vagy tenné és az a felismerés mindig boldoggá tesz. Segítek mindenhol, ahol csak tudok, összetartok családot, testvért, ha más nem, a jó tanácsom, a szavam odaér, ahova kell. Sajnos szétrepültek a gyerekeim, nem öt-tíz kilométerre, mint szülém idején. Hanem messze-messze, ahova a szó is nehezen ér. MA már a szeretetet sokszor a posta viszi, a boldog ölelés már csak gondolatban marad, de legalább kitart találkozásig. Ez is valami, mert nem acsarkodás, harag taszított el egymástól szülőt, testvért, hanem a megélhetés, a jobb életre való vágyás – új munka, új lehetőség, új remény.
A régi formában már nincs család – széthullott sok régi kötelék, az itt megálmodott jövő már máshol születik. De mindig marad egy gyerek, aki úgy érzi, az ősi föld is tartogat jót, tartogat újat, ha másnak nem is, talán őneki. Így marad meg a családi ház, mindig szívesen látja a hazalátogatókat, van mi felidézze a múltat, van honnét erőt meríteni.
Az öreg szülő, az otthon mindig kivirul, ha régen látott vendég érkezik, ezer mondandóval, emlékekkel, szeretettel öleli körül. Minden látogatás véget ér egyszer, a búcsú mindig fájdalmasabb lesz, mert az a gondolat motoszkál bennünk: találkozunk-e még?
Itthon voltak a gyerekeim, öröm volt nézni, hogy együtt a nagy család, de a boldogság mögött ott bujkált a holnap szomorúsága., hogy ez csak két napig tart. Ők elmentek,a csend maradt utánuk, és üldögélve idéztem fel magamban, újra és újra a látogatás minden percét. Feri fiam meg is kérdezte, látva, hogy szomorkodom ,,Édesanyám, ugye maga jobban szereti a bátyámat és a húgomat, mint engem”?
Meglepődtem, ez váratlanul ért.
Én idáig úgy éreztem, hogy egyformán szeretem mindhárom gyerekemet. Mit látott a fiam, hogy úgy ítél?
Talán ez a látogatás hozta ki belőle a féltékeny szavakat, mert ebben a két napban őket kényeztettem jobban. Ülj le fiam ide mellém egy székre, úgy érzem beszélgetnünk kell. Feri szó nélkül oda ült, várta a válaszom. Édes fiam, fogtam meg a kezét, jegyezd meg, egy édesanya nem tesz különbséget a gyerekei között, mert ha különbséget tesz, az nem édesanya.
Te ezt nem tudod, nem is értheted, mer neked csak egy családod van. Akinek pedig egy gyereke van, annak nem kell megosztani sem pénzt, sem kenyeret, sem pedig a szeretetet. Én téged is féltő szeretettel neveltelek, anyai szeretettel, az együvé tartozás felelősségével.
A féltő szeretet olyan érzés, amit nem lehet megtanulni, ami a szívben lakik, és onnét sugározza melegét. Ha megfigyeltél édesanyákat, ha a gyermekükről beszélnek, a hangjuk milyen lágy bársonyos, a szemük csillogása és mosolyuk csak szeretetről beszél. Figyeld meg, ha végignéz egy édesanya a gyermekén, mennyi szeretettel teszi.
Itt van a Béluska a szomszédban. Nagyon rossz gyerek, ugye? Tudod mit mondott, amikor megkérdeztem, hogy miért ilyen rossz, és miért engedi, hogy ennyit verje az anyja? Azért Zsuzsika néni – hajtotta le szégyenlősen a fejét -, mert akkor legalább hozzám ér, különben soha.
Ez a gyerek éhes a szeretetre, és csak a veréssel tudja kicsikarni, hogy legalább hozzáérjenek. Látod, fiam, a szülők és a szeretetek között óriási különbségek vannak. Van ahol gyűlöletté fajul, édes gyereke ellen. És nagyon szomorú annak a sorsa, aki ilyen családba született. Talán tinektek szerencsétek van, ítéld meg magad.
Egy kis csend telepedett körénk, a fontolgatás csendje - egy halk sóhajból éreztem, hogy a megnyugvás és lelkünk békéje helyreállt. Feri fiam megsimogatta a kezem, és annyit mondott: ,,köszönöm, édesanyám!”
Majd homlokon csókolt.


/ Csizmadia János /

Válasz

Válasz