Nagyon szép!
Én is szeretnék erős lenni,de nem mindig megy! Ági

Csodálatos, hogy az ember a legkilátástalanabb helyzetben is képes megkapaszkodni egy halvány reménysugárban, s ettől szinte boldognak érzi magát.

Ilyen lenne az élet?
Igen, ilyen is. De nem feltétlenül kell, hogy ilyen legyen.
Miért vagyunk türelmetlenek az idős emberekkel, miért van az, ha x- edszer kérdez tőlünk valamit, akkor felemeljük a hangunkat? És, amikor egy könyvben olvassuk ugyan azt, ami megtörténik velünk, magunkba nézünk, és csak akkor tudjuk átérezni azt. Miért nem vesszük csak úgy mi , magunk is észre a csicsergő kis madarat? Miért nem érezzük át, ha türelmesebbek lennénk és figyelmesebbek, milyen szép is lenne a világ? De soha nem késő észre venni azt.

Köszönöm,én is kipróbálom. Puszi jó éjt neked. Irén

Olajág

Mesélnék a végtelen türkiz égről, az aranyló mezőkről, az alkonyi szélben félve lobogó füvekről, az árnyékos padokról, a csendben érő gyümölcsről, a jövő ígéretéről. Szólnék a hangyaszorgalmú emberről, s vele az értékekről: a becsületről, a tudásról, a szeretetről, a tiszteletről, a tettről, a hitről, a nem hivalkodó, ám büszke magyarságról. Említeném a csetlő-botló patakokat, a bogarak araszoló menetét, a menta, a papsajt illatát, a világ tengersok színét, ízét. Mesélnék, szólnék, mondanék valami szépet, reményadót a nyárról, de nem tudok, mert egyre több a félnivaló a hátunk mögött.
Ónszürke felhők fátyollal opálosítják el dombok szemét, szürkítik meg az erdők zöld üstökét. Medárd ígérete zuhog, zúdul, ömlik, árad, kimos, lemos, alámos, kiváj, lehord, elhord, elsodor, elönt, elvesz, eltüntet mindent, ami útjába kerül. Rétet, mezőt tengerré változtat, otthont elhagyat, házakat romba, embert reménytelenségbe dönt-a toluló, pusztító, mocskos ár. Cikázó villámok sújtásával, messze zengő mennydörgéssel, erőszakosan birkózó szél füttyével is ijesztő az ítéletidő. Gyökeret ver a félelem. Nemcsak a hatalmasakat csattanó ég bőg, az ember is sír a próbatételnél, az újkori vízözönben, és bánatból ácsol keresztet magának.
De ha csendesedik a dúló, száll a tisztára mosott virágillat, s vele jön az aprócska remény.
Örökre nem borulhat be, kinyílik majd a sugaras ég. Már készülődik a galamb: csőrében ott zölddel az olajág.

Gyönyörű ! köszönöm.

Nagyon szép kis gondolat!Igazán megható!