Erkel Ferenc (Gyula, 1810. november 7. - Budapest, 1893. június 15.), magyar zeneszerző, karmester éS zongoraművész. Pályáját zongoraművészként kezdte éS zenepedagógusként Kolozsváron, de alkalmilag vezényelt a BECS zeneszerzéssel is megpróbálkozott. Pesten 1834-ben mutatkozott legyen, Majd a következő esztendőben véglegesen Ott telepedett le. Ket Meg a Pesti Városi Német Színháznál, valamint a Budai Magyar Színjátszó Kornél dolgozott karnagyként. 1837-ben a Pesti Magyar Színházhoz, a későbbi Nemzeti Színházhoz került Első karmesteri minőségben.

HUN IMÁDSÁG

                  MIATYÁNK
                  ISTENÜNK
                  BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.
                  ELŐTTÜNK SZENT NEVED
                  TÖRVÉNY
                  AKARATOD.

                  MINDENNAPUNK GONDJÁT,
                  MAGADON VISELED.
                  BŰNEINKET MINT
                  MÁSNAK,
                  NEKÜNK ELENGEDED.

                  TE KEZED VEZET
                  KISÉRTÉSEKEN ÁT,
                  S
                  LEFEJTED RÓLUNK
                  GONOSZ JÁRMÁT.

Kosztolányi Dezső: Vigyázz

Ne várd, hogy a Föld meghasadjon
Tűz nyelje el Sodomát es.
A mindennap Kicsiny csodái
Nagyobb éS titkosabb Csodák.

Tedd a kezed a szívedre,
Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,
Ez a Finom Kis kalapálás
NEM a legcsodásabb adatott?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a szürke Kis ezüstpontokat:
NEM csoda-e, hogy Árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod, hogy FUT előled,
Hogy NEM, hogy törpül el veled.
NEM csoda ez? S hogy tükröződni
Látod a vízben AZ eget.

Egy őszi délután

Egy őszi hideg szeles késő délután,
Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
Magányos volt, s hideg szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette.
Kigyúltak már azt utcai fények,
S erősebben fújtak a fagyos szelek.
Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
Lépteit jobban megszaporázta.

Kopott vaskapujához érve,
Zsebében kulcsát keresgélte.
Megtalálta, elővette, ám leejtette,
Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.
S akkor, a kerítése tövében előbújó kisvirágot észrevette.

Reményik Sándor: Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen.

 

". . . Tudod, kisfiam, a világon nagyon sok a csalán, a tövis, a gyom. Mert az emberek sokkal több rosszat cselekszenek, mint jót. És a csalán, a tövis meg a gyom a rossz cselekedetek nyoma ezen a földön.
De láthatod, hogy pillangó is van azért. A sok kicsi pillangó a sok kis jóság hírét hordozza magával. És vannak aztán szép, nagy, tarka szárnyú pillangók: ezek a ritka, nagyon jó cselekedetek. Minél szebb és nagyobb jót teszel, annál szebb, nagyobb és színesebb pillangó száll föl a nyomában.