Nagyon szép.

Mese....... az élet szép..

Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett–dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.

Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme.

Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti: mi van a világban.

Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott.

– Hová? Hová? – mordult reá. S a lepke mondta.
– Messzire. Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled!

Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.

– Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, mék veled.

De a lepke szót se szólt, rippem–röppöm elrepült.

Mit tehetett medve koma, egymagában elindula. Hát amint ment, mendegélt, dimbes–dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leveles ág.

„No – gondolta –, itt megállok, szedek egy csokor virágot!”

S neki is látott nyomba, nem gyorsan, csak medve módra.

Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a fű közt meredezni!

– Hát ez meg miféle? – szól megrökönyödve. – Tán kóró? Majd elbánok vele! Semmi szükség az ilyen semmirekellőre, az ilyen csúfságra…

S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró mekegni kezd, s fölugrik egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve…

– Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval sétáljak most? Világcsúfja legyek? – támadt rá dühösen, s fújt bőszen a kecske.

A medve csak állt – hej, beborult a kedve.

– Én szerencsétlen, minek is születtem? – sóhajtott nagyot. – Mindig csak baj lesz abból, ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer, neked adom a bundám…

Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte – és máris kicsordult a könnye.

A kecske észrevette.

– Ne sírj, no! – mekegte, és leszegte fejét. Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét.

– Szép szarvacska volt, igaz… Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz–rísz folyton, a másikat én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot!

Megörült nagyon a mackó.

– Köszönöm, hogy nem haragszó…

S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csempe szarv helyébe.

Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján.

S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a napocska fényes, s micsoda csuda: nem szűk az odúja!



Mészöly Miklós

Ha tudnád, hogy fáj minden türelmetlen szó,
Ha tudnád, hogy fáj minden vállrándítás,
Ha tudnád, hogy fáj minden közömbös pillantás,
Ha tudnád, hogy fáj minden hamis szó,
Ha tudnád, hogy fáj minden elhallgatás,

Ha tudnád, milyen öröm minden kedvesség,
Ha tudnád, milyen öröm minden szívből jövő mosoly,
Ha tudnád, milyen öröm minden szerető figyelem,
Ha tudnád, milyen öröm minden j ó s z ó.....

egész jó ez a versike

Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot,

amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz.
S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot,

mintha nem is létezne,

mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap,

és semmiben sem különbözne a holnaptól.
De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot.

Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba,

vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől.
Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll,

és segítségükkel csodákra leszünk képesek.”

(Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem, és sírtam)

Megnyugtató ez a zene, jól esik hallgatni ezen a szép téli délutánon.