Amit meg kell tanulnunk, az mindig ott van a szemünk előtt, csak alázatosan és figyelmesen körül kell néznünk, hogy meglássuk, mit akar tőlünk az Isten, és melyik a legjobb lépés, amit a következő pillanatban tehetünk.” Nem az a fontos, hogy mit tudsz, hanem hogy mit csinálsz jól! "Ha egy szép élet vágyát őrzöd, a múlttal nem szabad törődnöd, s mindig úgy tégy, ha veszteség ér, mintha újjászülten élnél: tetteidnek tudjál örülni, más tetteit megbecsülni, főként ne gyűlölj egy embert se, “Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek… Szeretek élni!

Mese az üvegablakról és a Fényről

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesebeli ország, ahol olyan magasra nőttek a hegyek, hogy csúcsaik már az égbe nyúltak. Az egyik hegyen volt egy fennsík. Csodálatos kilátás nyílt innen a környező vidékre. Mindenhol hegyek, a levegő kékesfehéren remegett, s oly tiszta volt, hogy messziről, a tenger felől idehallatszott a sirályok hangja.
A fennsíkot üde, zöld gyep borította, s nem volt itt más, csak egy szerény, csendes kis templom, s körülötte vörös rózsák.

Elérkezett végérvényesen az ősz, rövidülnek a nappalok és ködösek a reggelek !

DSIDA JENŐ: ŐSZ A SÉTATÉREN

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.

Márai szavait idézve, a baj, betegség nyomorúság nem nagy csinnadrattával köszönt be, hanem halkan kopog, ha kopog ,és már bent is van.  Hogyan viseljük el a nehéz napokat?   Gyűjtsük a boldog pillanatokat, a "kincseinket”..... hogy elő tudjuk venni, amikor nagyon fáj....

Egy pillanatot,.... amikor meggyújtottak neked egy gyertyát, és a gyertyafényben ott láttátok egymást a másik szemében, lelkében......     Hajoljunk le a boldogság-morzsákért,  

Tavasz volt, minden virágzott.

A világ végén is túl három lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten toronymagas fűszálak nőttek, olyan selymes, olyan puha fűszálak, hogy nem csoda, ha a Nap is idetért éjszakai nyugovóra, s itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét világlusta is: Vasárnap, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat. Itt hevertek a toronymagas fűben, még csak játszadozni se akartak a vidám csillagokkal, hiába hívták őket.

Ezért aztán egyik este a Nap magával hívta régi barátját, a Szelet.

tanuld meg a víztől követni utadat
tanuld meg a tűztől mindből hamu marad
tanulj az árnyéktól őrködni éberen
tanulj a sziklától megállni helyeden
tanuljad a Naptól mely nyugovóra tér
tanuljad meg azt is hogy másnap újra kél
tanulj a szellőtől mely lombok közt pihen
hogyan kell leélni életed csendesen
tanuld meg tőlük hisz mindenik testvéred
hogy kell szépen élni és szépen halni meg
tanuld a féregtől semmi sem fölösleg
tanulj a rózsától tisztán maradni meg
tanuld a lángoktól elégetni szennyed
tanuld a folyótól utadból ne térj meg
tanulj az árnyéktól alázatos lenni
tanulj meg a Naptól szüntelenül menni
tanuld négy évszaktól ismerni az időt
tanuld a csillagtól hogy az égben erőd
tanulj a tücsöktől ha magad vagy zenélj
tanuld a Holdtól hogy semmitől se félj
belátást a sastól s ha vállad súly nyomja
nézd meg milyen terheket cipel a hangya
tanuld a virágtól hogy légy szép és kecses
tanulj kismadártól szabadon repülgess
tanulj a báránytól legyél szelíd mint ő
mindentől tanuljál mert minden veszendő
úgy figyelj utadon mi célodhoz viszen
tanítson mi meghal s léted örök  legyen

Hogyha én lennék a fény a bánatok útján,
Mindig felvillantanék egy kicsi reményt,
Mindig arra indulnék, ahol épp várnak,
Mindig megvigasztalnám a sok szegényt.
Hogyha én lennék a fény a sötétség mellett,
Mindig megmutatnám azt, hogy merre az út,
Mindig világítanék, hogy mindenki lásson,
Mindig felvidítanám a szomorút.

Kérdezem a napsugártól:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem az éjszakától,
De válasz nélkül maradok én.

Hogyha én lennék a fény, csak délelőtt volna,
Mindig elmulasztanám a többi időt.

Emlékezz rám, mikor fúj a szél
Emlékezz, mikor minden véget ér!
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem!
Emlékezz, mennyire szerettél,
Mennyire fájt, mikor elmentél!
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem!

Simuljon előzékenyen a lábad alá az út,

          és támogassa meg szél a hátadat,

          arcodat fürössze fényében s melegében a nap,

          és bő eső itassa szomjas földjeid,

          amíg újból nem látjuk egymást te meg én,

          Isten tartson meg óvó tenyerén!

    Én Istenem, az idő hogy szalad!
    Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
    múlt és emlék: minden elmarad.

    Nyomunkat rendre belepi
    rőt lombjával az őszi szél.
    S hogy kik voltunk:
    maholnap az sem tudja,
    aki rólunk beszél.

    Zölden remeg a nyírfa lombja,
    a bajor erdőn szellő támad.
    Lópor-szagú ködök lepik
    a jövendőt és a hazámat.

    Fehér itt is a nyírfa kérge,
    pillangó jár a gyöngyvirághoz.