Kányádi Sándor: Fekete mese

Egyszer egy nagy kerek erdőben, már azt meg nem mondom, Afrikában-e vagy Dél-Amerikában, de ott, ahol a papagájok, a kolibrik, a kanárik s a kis paradicsommadarak nem kalitkában, de szabadon s békességben tanyáznak, rikácsolnak, furcsa gondolata támadt az egyik tarka tollú törpepapagájnak.

- Miénk az erdő, a dzsungel minden fája, lombja, beszéljen, rikácsoljon hát mindenki papagáj módra.

Megszeppentek erre a kolibrik, a kanárik, a kis paradicsommadarak, mivel ők bizony gyengécskék és kevesen voltak.

Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!
Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fű: szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!
Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog;
Ringassanak álomba szépen
Kis angyalok!
Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!

...Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy
 bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy
 fontos találkozója. Tudva, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az
 orvos, kértem, hogy foglaljon helyet. Miközben a rendelőben
 tettem-vettem, figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára.

 Idő közben arra gondoltam, megtehetném, hogy leveszem a
 kötését, és megnézném, miről van szó.

 ... A seb nem tűnt olyan súlyosnak.

Esténkint - régi keresztény szokás volt -
Számot vetek a lelkiismerettel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj?

Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman
És álmosan, mert minden áldott reggel
A régi vágy von: kelni napkelettel.

Azután mentél, mert az élet: menni,
Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.

És mit vétettél ember? Ember voltál
S embernek lenni: siralmas való már
És dicsőséges.

Ezt a kedves, kis  tanulságos mesét már talán mindenki ismeri.

Többet ésszel, mint erővel: ez derűl ki a nap meg a szél versengéséből is.

Réges- régen történt,még amikor nem volt ritkaság, hogy a nap elbeszélgetett a fákkal, a csillagokkal, az erdő vadjaival.

Egyszer, úgy mondják, a széllel erszkedett szóba.

Csakhogy a szél rettentően gőgös volt, amellett nagyon vad is, de nem lehetett vele rendesen beszélgetni, azonnal elkezdett huzakodni, hetvenkedni, kötözködni.

Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett–dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.

Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme.

Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti: mi van a világban.